Bocsásd meg, ha bántottalak,
sokszor sárba rántottalak,
voltam hozzád, mint a dúvad,
abban csörtet, mibe búhat.
Csillag ballag át a réten,
szárnyát húzó vereségem,
mezítláb lépdel a havon,
bekönyörög ablakodon.
Alkonyodik, besötétül,
a madár párja mellé ül,
melléd dőlök, avas fejfa,
sírdogálsz, virrasztó gyertya.
Lelkem nehéz zsíros bunda.
Kívül hordom, kifordítva,
befelé akkor fordítom,
mikor magam elordítom.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek:
szabad voltál, szerelmem.
Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.
Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded.
Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
– arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.
Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
– Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.
Mi él, éltet
– Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál – édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
– arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül – ahogy a Hold jár.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya,
lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
egy ütemben.
Száll hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Minket mindenki elkerül,
asztalunk hiába terül.
A vendég úgy ül, hogy gyanít,
aggódva sejt, vár valamit.
Ő van otthon – s az idegen
mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
két gyertyaláng, melyre lecsap
váratlan titkos léghuzat,
s hirtelen lobban, majd pedig
szelíden ragyog, könnyezik.
Beszélgetünk – egyszerre csak
szemünkben ég egy alkonyat;
aztán korbácsként suhogunk,
s valamin elsírjuk magunk,
majd hirtelen egy vallomás
önti el ajkunk, mint a láz,
s magunkról olyat hírelünk,
hogy rajta mi megdöbbenünk,
s újra csak ülünk hangtalan,
s amit nézünk, oly messze van!
Ilyenek vagyunk – mint a láng,
és mint a szél, s szélben az ág,
túlzások, tág ívek, örök,
soha be nem zárult körök,
s mint partjain túl a folyó.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom a kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva – sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
csüggedten ölbe ejtett kézzel,
de mennyekkel vagy különb, mint a többi.
Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
mint aki ember mindahány, – de mennyivel
kínlódóbb a megszenvedett erényben!
Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
s Terád nézhet e sok
érzékei jászla elé kötözött némber itt,
kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
őstengeri éhséggel,
és zabál bennük a partra lépő első állat.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
kimondhatatlan, mint szívben a mély
szenvedélyek szenvedő hallgatása;
és kitapinthatatlanul belém
hasítsz – nem tudom, merre fájva?
Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
karom, mikor legfájóbban szorítlak;
beteljesült csoda – nem hiszem el,
hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
Léteddel magad ellen vétkezel.
Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.
Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
adj merengést, mint hívó költemények.
Ölelj és altass: – már mindent tudok,
amit tudni lehet – s semmit sem értek.
Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
mert sírásomat nem csitítja térded.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Áldjanak meg a szélben tört virágok,
s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
Foganjanak több magot a kalászok,
amelyek térdednek verődnek csendesen,
s minden lábnyomodba pacsirkapárok
fészkelnek a por tenyereiben.
Eredj, és királyian szórd utadra
lábnyomodnak arany tallérait.
Jajodat ne leheld csak faodvakba,
s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
idd szerelmünk mandula-ízeit.
És ajkad között szoríts inkább pengét,
és menj oda, ahol nem kell szó;
a margaréták tárt szemmel könnyeznék
a homályt, mely arcodon látható;
s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
szíved felé lengne a mutató.
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
amelyeket szekerce hasgatott!
Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
érzik szívükre kúszni a pillanatot:
erdőbe futnak, s két fát átkarolva
szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
azokon rügyet sajdít panaszod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
