https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    szívem,
    ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűn.
    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    én ósdi-keserédesem,
    kencétlenül is ékesen,
    hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
    tedd értem, magadért,
    te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

    Egy ágyon, egy kenyéren,
    szemünkbe hulló fényben,
    tétovázó sötétben,
    szerelem fenyvesében,
    egy földön, egy hazában,
    égve egyforma lázban,
    hidegben, nyári lángban,
    egyforma szó a szánkban,
    torkot fájdító perben
    tanúként egymás ellen,
    homlokod melegében,
    homlokom melegében,
    zárva eleven kőbe,
    lélekben összenőve,
    gyönyörű csecsemőnkre,
    ráhajlunk az időre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Kapcsok

    A szenvedély, mely a mulandó izmot
    vaspántként kapcsolta csontunk köré,
    hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
    egy pillanatra sorsunk istené,

    a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
    az éj, a kéj már senkié.
    Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
    ha tömbjüket az idő széttöré.

    De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
    megtartóbbak, mint minden karolás:
    futnak arcomon, arcodon a ráncok,

    s majd fonalai őszülő hajaknak
    tanítják, mi az összetartozás,
    amelyet ketté Isten nem szakaszthat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kaffka Margit: Litánia

    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta,
    Mikor szívünkbe írta?

    Én puha, fehér párnám,
    Min nem nyughattam eddig.
    Lelkem szép muzsikája,
    Mit nem hallottam eddig.
    Bölcseséggel írott könyv,
    Mostanig nem tanultam.
    Én friss-jó egészségem;
    Mily soká beteg voltam!

    Én reggeli harangszóm,
    Szép napos délutánom,
    Szelíd, esteli lámpám,
    Sűrű csillagos éjem. –
    Ó, éjem, égem, kékem,
    Te kedves kedvességem!
    Csobogó, teli korsóm,
    Friss, hajnali harangszóm,
    Csendes, nyugalmas álmom,
    Napfényes délutánom!

    „Szerelem” – ezt már írtuk,
    Prózába, versbe sírtuk.
    Szerelem; – olcsó szó ez!
    Szerelem! – így ne hívjuk!
    Apám vagy és fiam vagy,
    A mátkám és a bátyám,
    – Kicsiny, fészkes madárkám,
    Ideál; szent komoly, nagy, –
    Pajtásom, kedvesem vagy!

    Hittel és emberséggel
    Első te, kit válallak,
    Kit szívvel, szóval vallak
    És álmomba se csallak.
    Kit bántani nem hagynék,
    Kiért tán ölni tudnék.
    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta?

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Lator László: Szomjúság

    Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
    minden porcikád étkem-italom,
    add tapadó szád, nyelved és fogad,
    nyers ízeidet-illataidat,
    hónaljad kagylójában a pihék
    közt gyöngyöző párálló veríték
    részegítő szeszét, kerek hasad,
    nagy farodat, melled rózsáit add,
    szoríts karoddal, comboddal, amíg
    feltöröm tested forró kapuit,
    nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
    vadnövényízű zamataival,
    e lágy növény, e harmatos kehely
    új szomjra bujtó fűszereivel,
    míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
    az idegekben remegő gyönyör,
    s robbanni kész a forró hám alatt
    a lételőtti tűz-köd pillanat,
    sistergő sejtek, megzajdult erek
    munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
    hogy iszamos, mohó öleden át
    visszafogadjon a sötét világ,
    ahol a lég fekete titkai
    készülnek most magukról vallani.


    Forrás: Szívzuhogás – válogatás