https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Nincs rád időm

    Égből hívsz? Hangod még elér,
    egy percre fölfigyel bennem a vér,
    aztán csak régi, sötét dühe zúg,
    mar, mint a lúg.

    Én poklok rabja vagyok, és
    már nem tudom, mi a pihenés…
    Te? – Menj… Neked még otthonod az
    arany ősz, a kék tavasz:

    te ráérsz, tied a végtelen,
    pogány múlt álmai, csönd, szerelem,
    te tündér vagy, gyermek, libegő
    fény, lepke, szitakötő:

    óh, szép, szép volna az élet,
    kis pillém, szállani véled,
    szabad utakon, föl s alá,
    mindegy, hová:

    de rám körutak hegylánca szakadt,
    tárnák, földalatti falak
    őrzik fiatal életemet –
    Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

    Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
    kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
    Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
    hagyj el: nincs rád időm!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

    Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:

    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A dolgok esti lélekvándorlása.

    Illattá s csenddé. Titkok illata
    Fénylett hajadban s béke égi csendje,
    És jó volt élni, mint ahogy soha,
    S a fényt szemem beitta a szivembe:

    Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
    Vagy áldott csipkebokor drága tested,
    Melyben egy isten szállt a földre le,
    S lombjából felém az ő lelke reszket?

    Igézve álltam, soká, csöndesen,
    És percek mentek, ezredévek jöttek –
    Egyszerre csak megfogtad a kezem,
    S alélt pilláim lassan felvetődtek,

    És éreztem: szivembe visszatér
    És zuhogó, mély zenével ered meg,
    Mint zsibbadt erek útjain a vér,
    A földi érzés: mennyire szeretlek!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Az esti felhők…

    Az esti felhők torlatag csodája
    Aranyligetté zsúfolódva áll,
    Meghalt a nap…..
    Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.

    A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
    Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
    És messzi partok enyhe rajzát látod.
    Ajkad egy új, csodás igét keres,
    Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
    Az esti felhő… hűvösebbet,
    Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hajnali szerenád

    Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
    De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
    Új rajzlapját kifeszíti az égen
    A hajnal, a nagy impresszionista.

    Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
    És álmodozva pingál enyhekéket,
    S ragyogva tűzi az isteni képet
    Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

    A sötétség, az éji, rút csuha,
    Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
    S borzong a jó hüvösben meztelen
    Az erdő, az örök buja csuda:
    Most, mielőtt pompás testét kitárja
    Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
    S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
    Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

    De itt, a szűk utcák közé bezárva
    A szürke hajnal szennyes és sivár,
    Nagy, sárga szirmát elhullatta már
    A lenge gázláng, az éj bús virága.
    Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
    Lobog a kétes és nehéz homályba
    Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
    Mely vakon leng a siket tereken.

    Annuska, alszol? bús utcák során
    A bús hajnalban járok egyedül,
    S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
    Fantáziám, a magános cigány:
    Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
    Hangfogózza dalát, míg ballagok,
    Jó volna most megállni ablakod
    Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

    A szívem adnám oda hegedűnek,
    A szívem, melyből bú és vágy zokog,
    Lopjon szivedbe enyhe bánatot
    És kósza vágyat, mely árván röpülget,
    Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
    Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
    Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
    Sirasd el az én züllött életem.

    Forrás: MEK