https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Várnai Zseni: Árva leány dalol…

    Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
    rútítni véle hófehér bokám
    s hamuba lencsét hintett válogatnom
    kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

    Kemencepernye eltakarta arcom,
    szépségemből nem látszott semmisem,
    nem látta testem tejfehér csodáját
    mezítelen még forró férfiszem.

    Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
    letépem rongyom s keblem gömbölyű
    kemény kis halma villan a sötétben
    s derekam karcsú, hajlós gyönyörű.

    Holdsarlós íve táncosan kígyózik
    s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
    vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
    tüzel, mint égő napban a virág.

    S gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
    így csókolatlan és örömtelen,
    dér csípi majd testem sziromruháját,
    s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

    Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
    útszéli gaznak s potrohos darázs
    döng körülöttem, félek, hogy megérint,
    a csókja szúr, mint perzselő parázs.

    Ó esztelen pillangók, balga hímek,
    vakon libegtek és nem sejtitek
    idegen, furcsa illatom varázsát
    s hószépségem izzásig hevített

    felhős csúcsáig nem repültök rajban…
    ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
    megmérgesült mézem tavába fojtom,
    bosszús szerelmem így beteljesül.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Megyek feléd…

    Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
    hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
    holdad vagyok, mely vonzásod körében
    járja végtelen útjait.

    Feléd fordítom arcomat, mert tőled
    hullhat csak rám a fény és a meleg,
    s olykor, mikor közeledbe érek,
    már azt hiszem: most… most elértelek!

    Kinyúl felém napszemed fénysugára,
    megérint, mint egy csók a téren át,
    s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
    mikor átúszom a nagy éj tavát.

    Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
    lehullanék, ha Te nem vonzanál,
    úgy tartasz engem óriás erőddel,
    úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

    S mikor egy világrobbanás hatalma
    égen és földön mindent szétlövellt,
    akkor zuhantunk egymás közelébe,
    karod elkapott és védőn átölelt

    egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
    pályánk sínére parancsolt a rend,
    a csillagok fészkükre visszaültek,
    s a hold újra a nap körül kereng.

    Megyek feléd, de soha el nem érlek,
    bolygok körülötted, s önmagam körül,
    bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
    s örök vonzásod szárnyain röpül.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.

    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,

    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valója eltűnt, messze szállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.

    A színe, hangja mindig újra más,
    meseszerű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

    Nincs mit mondanom –
    nincs mit mondanod.
    Szemed jégvirág borítja –
    már mögé nem láthatok.

    Nincs mit mondanod –
    nincs mit mondanom.
    Párosan viselt magányunk
    súlya nem megosztva nyom:
    egészben a válladon,
    egészben a vállamon.

    Ne értsd félre, ha kereslek:
    rádtalálnom nem öröm,
    tűnt ölelés emlékétől
    únt öleléshez szököm.

    Varázsod szét így töröm.

    Válni kell.
    A szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Weöres Sándor: Dal

    Küldtem feléd az örömöt,
    galambként száll: az égen.
    Úgy vágyott két kezed közé
    és megfagyott a réten.

    Küldtem feléd a bánatot,
    kis szolgálat, megriadtat.
    Nem adtál neki eledelt
    és szomjúhozni hagytad.

    Küldtem feléd a csókomat,
    mint gyöngysort a nyakadba.
    Eltépted és mind szétgurult
    az útra, a patakba.

    Küldtem feléd az éneket,
    halk szárnyi rezegnek.
    Míg alszol, vánkosodra száll,
    dúdolja, hogy szeretlek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

    A tengerpartot járó kisgyerek
    mindíg talál a kavicsok közt egyre,
    mely mindöröktől fogva az övé,
    és soha senki másé nem is lenne.

    Az elveszíthetetlent markolássza!
    Egész szive a tenyerében lüktet,
    oly egyetlen egy kezében a kő,
    és vele ő is olyan egyedűl lett.

    Nem szabadúl már soha többé tőle.
    A víznek fordul, s messze elhajítja.
    Hangot sem ad a néma szakitás,
    egy egész tenger zúgja mégis vissza.

  • Pilinszky János: Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • Pilinszky János Könyörgés

    Tág szemmel már csak engemet figyel,
    mint néma tó a néma csillagot,
    nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
    ha megölném is, hinné: jó vagyok.

    Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
    az övé lenni, ha nem is egészen;
    megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
    hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

    Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
    éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
    irgalmazz meg szegénynek és nekem,
    szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

    Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
    kis békezászló, oltalmat keres,
    oldj fel maró, magányos bánatomból,
    ha senkiért, az anyámért szeress.

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.