https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Heltai Jenő: Egy asszony keze

    De jó egy kis kezet
    A kezünkbe fogni,
    A karcsú ujjakra
    Szavakat lehelni,
    Csókokat dadogni,
    A finom ereken,
    Mint kék tengereken,
    Kábulásba veszve,
    Elhajózni messze,
    Sehol meg nem állni,
    Folyton jönni, menni,
    Végül partra szállni,
    Végül megpihenni
    Rózsaszín szirteken,
    Koráll-szigeteken,
    Az éles körmökön,
    Örök örömökön.

    Ó, áldott asszonykéz,
    Vágyak forralója,
    Gondok altatója,
    Izzó homlokomon
    Hűvös fehér pólya,
    Drága élő bársony,
    Te maradj a társam,
    Örökre! örökre!

    Mikor sírdogálok,
    Könnyem te töröld le,
    Te szoríts, marcangolj,
    Ha lázad a vágyam,
    Mikor valami fáj,
    Te simogass lágyan,
    S halottas órámon
    Bús szemfedő selyme,
    Te hullj takarónak
    Megtört két szememre,
    Elnémult szívemre.

  • Heltai Jenő: Casanova

    Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
    Szemét lehunyta egy vidám legény,
    Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
    Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
    De bármi volt is, bármily állapotban,
    Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
    A nagy Jacopo Casanova volt ő,
    S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Maga megírta sok nehéz kötetben
    Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
    Ez immorális és ledér iratba
    A jól nevelt lány bele nem tekint.
    Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
    Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
    De a börtönben, mennyben és pokolban
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Olasz, görög, német, hollandus, angol,
    Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
    Heléna, Róza, Toinon, Tereza
    Báját e mű lelkesen hirdeti.
    S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
    Szított szívében újabb vágyakat,
    Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Volt felesége, meghalt, elsiratta,
    Vett másikat s melléje szeretőt,
    Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
    Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
    Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
    És ujjongott, ha új kaland akadt,
    Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
    Az erkölcsös csehek közt valahol,
    Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
    S a bokorban fülemile dalol.
    Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
    A szív, e nyughatatlan húsdarab:
    Az Isten megbocsátja bűneit, mert
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

  • Heltai Jenő: Gyöngyvirág

    Egy szőke lányt ismertem egyszer,
    Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
    Megittasult a gyöngyvirágtól,
    S azt hordta mindig, mindenütt.

    Május havában volt, s ilyenkor
    Szerelmes az egész világ.
    S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Szerettem én is a virágot,
    Mindet szerettem egyaránt,
    A gyöngyvirágot is szerettem,
    De jobban azt a szőke lányt.

    Ő egy virágba volt szerelmes,
    Mely egy pohárka vízben állt…
    És viszonozta hő szerelmét
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Én nem tudom, miről beszéltek
    Csillagsugáros éjjelen,
    Míg én reménytelen magányban
    Bolyongtam úton-útfelen.

    Csak azt tudom, hogy így születnek
    A legnagyobb tragédiák,
    S hogy elsőrangú intrikus volt
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Ma is, ha még a szőke lányra
    S a gyöngyvirágra gondolok,
    Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
    Nagyon veszélyes egy dolog.

    Őrizze féltőn minden ember
    Szerelmesének ablakát,
    Hogy ne kerüljön soha abba
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!

  • Heltai Jenő: Dal

    Az ajkamon még itt az ajkad íze,
    A csókjaidnak édes harmata,
    Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
    Nem ittam lángolóbb italt soha!

    Piros kehelyből, ajkadból ittam,
    Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
    Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
    Ajkadnak annyi, annyi csókja van.

    Mind az enyém, és mind engem bolondít,
    Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
    Hogy félig öntudatlan támolyogjak
    A csókjaid borátul részegen.

    És ki ne józanodjak, amíg élek,
    S ha nyugaton leáldozott napom:
    Dalolva tűnjek el az éjszakában
    A legutolsó csókkal ajkamon.

  • Heltai Jenő: Dal

    Nekem a kézszorítás nem elég,
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Regény

    Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
    Hogy szeretett és hogy szerettem!
    Gyönyörűn indult a regény.
    Azt hittem, vége sohasem lesz.
    De közben másba lett szerelmes
    Egyszer ő… egyszer én.

    Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
    Ő nevetett… én is nevettem,
    S továbbsiettünk könnyedén.
    De a szívünk fájt… egyre jobban,
    Tán sírdogáltunk is titokban
    Egyszer ő… egyszer én.

    Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
    Ő elhagyott… én elfeledtem,
    És lett belőlem vén legény.
    Olyan kaland volt, mint ezer más,
    De visszasírjuk mégis egymást
    Egyszer ő… egyszer én.

  • Heltai Jenő: Levél

    …Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „Még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Heltai Jenő: Vallomás – Mi ketten egymást

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.