https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Baranyi Ferenc: Csillagrománc

    Éjszaka a kedvesemmel
    szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről
    a visszatükrözött csillagokat,
    s a teli szakajtót egy topolygallyra tettük.

    Amíg alatta csókolóztunk:
    vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára,
    s a szakajtót kedvesemre borította.

    Ahogy ott állt a lány
    meztelenül és remekbeszabottan,
    a vállára, mellére záporozó csillagokkal:
    szürke kis verébnek tűnt föl mellette
    Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és
    Lollobrigidástól
    a világ minden szépasszonya,
    aki csak volt, van és lészen eljövendő
    gyönyörűvé nehezíteni az életünket.

  • Baranyi Ferenc: Non-sens

    (Előled is hozzád)

    Szeretni foglak tegnapig.
    Jövőd múltamba érkezik,

    s múltadba érkezik jövőm.
    Csak tegnapig szeress, de hőn.

    Mielőtt megismertelek,
    már rég szakítottam veled.

    Nem is tudtad, hogy létezem,
    és rég szakítottál velem.

    Elváltunk végleg, mielőtt
    megjelentünk egymás előtt.

    Én jobbra el – te balra át.
    S most jobb a ballal egybevág.

    Kiadtad utamat s utad
    kiadtam én is. Menj. Maradj.

    Te érted ezt? A távozó
    nem el, de feltűnik. Hahó,

    hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
    Isten hozott! Isten veled!

    Isten veled! Isten hozott!
    Futok tőled s hozzád futok,
    s te tőlem énhozzám szaladsz,
    előlem is hozzám szaladsz –

    ki érti ezt? Ki érti azt?

    Megfoghatatlan. Képtelen.
    Szerelem ez?
    Alighanem.

  • Baranyi Ferenc: Staccato

    Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
    csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
    vezekelünk a rég megérdemelt nász
    visszaeső kis bűnözőiként,

    akié vagy, elvesz naponta tőlem,
    s ha néha visszakaplak egy napig:
    megint sután, csak félig-ismerősen
    puhatolom felejtett titkaid,

    heteken át, míg várom folytatását
    egy-két lopott órának, meglopok
    minden varázst, mit új találkozás ád,

    mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
    már messze vagy, mikor megérkezel.
    Karomba kaplak s mégsem érlek el.

  • Baranyi Ferenc: Megbocsátom

    Neked még azt is megbocsátom,
    hogy nincs mit megbocsátanom,
    kegyetlenül jó vagy te hozzám,
    a jóságod már fájdalom,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy vak gyanúsításaim
    miatt én bűnhődöm, felőröl
    a magam fabrikálta kín,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy szüntelen kedvembe jársz
    s már nem tudom, mi ejt karomba:
    odaadás vagy megadás,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy már e csöpp kétség miatt
    még selymes szóval simogatni
    rendelt sorom is vádirat,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy tiszta vagy, mint… Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy tisztaságod
    csak úgy hiszem, ha piszkolom,

    mert égi már e tisztaság, hogy
    földibb legyen – szennyezni kell.

    Neked még azt is megbocsátom,
    hogy megcsallak valakivel.

  • Baranyi Ferenc: Csöndtelenül

    A „törvénytelen” szeretők nem
    fordítják fény felé az arcuk,
    mosolyuk is árnyékba rejtett
    s kétszer sötétebb a haragjuk.

    Szeretni kölcsönágyra járnak
    diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
    egymás mezítlen melegéhez
    szorongva érnek, mint a tolvaj.

    Nem ismerik a gondtalan nász
    fegyelmezetlen őrülését,
    neszekre függesztett figyelmük
    rándulni kész, akár a vészfék.

    Nem bújnak össze önfeledten,
    csak félve egymáshoz lapulnak,
    ernyedten is olyan feszültek,
    mint puska ravaszán az ujjak.

    Sivár magányuk sem magányos:
    presszókban ülnek félaléltan,
    egymás mellett egymásra várnak,
    kettesben is emberkaréjban.

    Nem ismerik a délutáni
    szelíd szieszták tiszta csöndjét,
    ezer felől figyelt magányuk
    sosem lesz páros egyedüllét,

    sorsuk zsibongó hontalanság,
    akár utcára kivetetté.

    A „törvénytelen” szeretőket
    a csönd hiánya űzi ketté.

  • Baranyi Ferenc: Szökevény

    Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
    mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
    éjjel bilincseit lehullatván a vágy
    ijedten lépi át a kétszáz kilométert.

    S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
    fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
    tilos tette előtt szememet behunyom,
    sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.

    Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
    szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
    míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.

    Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
    iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
    de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.

  • Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

    Szeretlek. Tőlem el ne várd
    szokott módját a széptevésnek,
    téged aláznának meg a
    bókká butított esküvések,

    mért mondjam: csodaszép a szád,
    mikor csak oly szép, mint az átlag,
    te is tudod: az úgyse vagy
    akinek vágyra gyúlva látlak.

    Egérfogáshoz épp elég
    egy csöpp szalonna – macska sem kell,
    cincogó lányokat szokás
    lábról levenni közhelyekkel,

    az ő receptjük ismerős:
    célzás ruhára, hajra, gyengéd
    figyelmességek közt nehány
    jólidőzített szemtelenség –

    ez csapda csak s nem taktika,
    nem bámulat, de szánalom kél
    az áldozat iránt, kiért
    fölös hűhó a macskafortély,

    mikor csak bársony bőrödért
    s csodás-ívű szádért dicsérlek:
    arcod ne fesse hála-pír,
    inkább harag-piros önérzet.

    Tedd, hogy remek melled mögött
    bonyolult szívedig találjak,
    s ha szíved méltónak ítél,
    fizesse értem meg az árat,

    nászunk legyen ellenfelek
    vívás utáni kézfogása,
    egymás próbáját miután
    mindkettő emberül kiállta,

    amikor már nem érdekes
    ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

    amikor csak egy lelkesít:
    kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

  • Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vállalt nyugalmad őrzöd abban,
    te döntöttél ekként magadban:
    titok legyen. Bevallhatatlan.

    Azt dédelgeted, ami gátol,
    ami megóv a kimondástól,
    úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
    hogy tested pucérnak ne mondják.

    Észrevétlenebb a fedettség,
    a megtagadott meztelenség,
    a félbenyelt döbbentő-mondat,
    ára behódolt nyugalomnak.

    Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
    ha kotlós-biztonság melenget,
    moccanna vágyad bár: cseréld el
    a meleget a repüléssel…

    A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
    gyutacsát-vesztett bamba gránát,
    sorsától fél: robbanni reszket,
    magát alázza játékszernek.

    Élve maradt, szomorú bomba,
    egykedvű csirke, puha tollban,
    szélárnyékban delelő koldus,
    vigyázatodban egyszer fölbuksz!

    Félelmed rongyod-óva koldul –
    szabályos koldus. Sose fordul
    senki feléd. Nincs szava, élce,
    nincs tetteden meghökkenése.

    Örülsz, ha rád se pillant senki,
    ha nem kényszerül észrevenni,
    tekintetek pergőtüzének
    körében kényelmetlen élned.

    Magaddal is hitetve vallod,
    hogy bőröddel egy már a rongyod,
    kínok nélkül letéphetetlen,
    benne szíved elérhetetlen.

    Miről titkon vallod: bolondság –
    őrzöd, akár koldus a rongyát,
    talpig beléje-öltözötten
    lapulsz ártalmatlan közönyben.

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vágyol rá – s benned van, magadban,
    ragyogását rongy alá loptad,
    magad előtt is letagadtad.

    (Hát ki-ki éljen párja mellett,
    nem vallom be, ha tán szeretlek,
    nem állom, ha szemek aláznak,
    s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)

  • Baranyi Ferenc: Kimélj meg…

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kimélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem unsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?

    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

    Vagy talán ős-eredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrenek néha még
    szokás-csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odadta frigy előtt a testét?

    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem
    hogy itt maradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.

    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek többezer éve!

    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.