Címke: Szerelem

  • József Attila: AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

    Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
    akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
    aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
    vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
    aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
    azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

    Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
    napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
    s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
    s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

    Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
    mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
    föláll és szertepillant és hirtelen megindul
    és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
    ott lappang, elvezetni a távolokon által,
    két oldalán a búcsút integető fákkal.

    Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
    azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

    1936. okt.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

    Gyermekké tettél. Hiába növesztett
    harminc csikorgó télen át a kín.
    Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
    Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

    Számban tartalak, mint kutya a kölykét
    s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
    Az éveket, mik sorsom összetörték,
    reám zudítja minden pillanat.

    Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
    Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
    Hiányod átjár, mint huzat a házon.
    Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

    Reám néztél s én mindent elejtettem.
    Meghallgattál és elakadt szavam.
    Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
    hogy tudjak élni, halni egymagam!

    Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
    magamba bujtam volna, nem lehet –
    alattam kő és üresség fölöttem.
    Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

    Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
    kinek szeméből mégis könny ered.
    Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
    nagyon meg tudtam szeretni veled.

    1936. máj.

  • József Attila: AMIT SZIVEDBE REJTESZ

    Freud nyolcvanadik születésnapjára

    Amit szivedbe rejtesz,
    szemednek tárd ki azt;
    amit szemeddel sejtesz,
    sziveddel várd ki azt.

    A szerelembe – mondják –
    belehal, aki él.
    De úgy kell a boldogság,
    mint egy falat kenyér.

    S aki él, mind-mind gyermek
    és anyaölbe vágy.
    Ölnek, ha nem ölelnek –
    a harctér nászi ágy.

    Légy, mint a Nyolcvan Éves,
    akit pusztítanak
    a növekvők s míg vérez,
    nemz millió fiat.

    Már nincs benned a régen
    talpadba tört tövis.
    És most szivedből szépen
    kihull halálod is.

    Amit szemeddel sejtesz,
    kezeddel fogd meg azt.
    Akit szivedbe rejtesz,
    öld, vagy csókold meg azt!

    1936. máj.

  • József Attila: ÓDA

    1

    Itt ülök csillámló sziklafalon.
    Az ifju nyár
    könnyű szellője, mint egy kedves
    vacsora melege, száll.
    Szoktatom szívemet a csendhez.
    Nem oly nehéz –
    idesereglik, ami tovatűnt,
    a fej lehajlik és lecsüng
    a kéz.

    Nézem a hegyek sörényét –
    homlokod fényét
    villantja minden levél.
    Az úton senki, senki,
    látom, hogy meglebbenti
    szoknyád a szél.
    És a törékeny lombok alatt
    látom előrebiccenni hajad,
    megrezzenni lágy emlőidet és
    – amint elfut a Szinva-patak –
    ím újra látom, hogy fakad
    a kerek fehér köveken,
    fogaidon a tündér nevetés.

    2

    Óh mennyire szeretlek téged,
    ki szóra bírtad egyaránt
    a szív legmélyebb üregeiben
    cseleit szövő, fondor magányt
    s a mindenséget.
    Ki mint vízesés önnön robajától,
    elválsz tőlem és halkan futsz tova,
    míg én, életem csúcsai közt, a távol
    közelében, zengem, sikoltom,
    verődve földön és égbolton,
    hogy szeretlek, te édes mostoha!

    3

    Szeretlek, mint anyját a gyermek,
    mint mélyüket a hallgatag vermek,
    szeretlek, mint a fényt a termek,
    mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
    Szeretlek, mint élni szeretnek
    halandók, amíg meg nem halnak.

    Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
    őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
    Elmémbe, mint a fémbe a savak,
    ösztöneimmel belemartalak,
    te kedves, szép alak,
    lényed ott minden lényeget kitölt.

    A pillanatok zörögve elvonulnak,
    de te némán ülsz fülemben.
    Csillagok gyúlnak és lehullnak,
    de te megálltál szememben.
    Ízed, miként a barlangban a csend,
    számban kihűlve leng
    s a vizes poháron kezed,
    rajta a finom erezet,
    föl-földereng.

    4

    Óh, hát miféle anyag vagyok én,
    hogy pillantásod metsz és alakít?
    Miféle lélek és miféle fény
    s ámulatra méltó tünemény,
    hogy bejárhatom a semmiség ködén
    termékeny tested lankás tájait?

    S mint megnyílt értelembe az ige,
    alászállhatok rejtelmeibe!…

    Vérköreid, miként a rózsabokrok,
    reszketnek szüntelen.
    Viszik az örök áramot, hogy
    orcádon nyíljon ki a szerelem
    s méhednek áldott gyümölcse legyen.
    Gyomrod érzékeny talaját
    a sok gyökerecske át meg át
    hímezi, finom fonalát
    csomóba szőve, bontva bogját –
    hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
    s lombos tüdőd szép cserjéi saját
    dicsőségüket susogják!

    Az örök anyag boldogan halad
    benned a belek alagútjain
    és gazdag életet nyer a salak
    a buzgó vesék forró kútjain!
    Hullámzó dombok emelkednek,
    csillagképek rezegnek benned,
    tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
    sürög millió élő állat,
    bogár,
    hinár,
    a kegyetlenség és a jóság;
    nap süt, homályló északi fény borong –
    tartalmaidban ott bolyong
    az öntudatlan örökkévalóság.

    5

    Mint alvadt vérdarabok,
    úgy hullnak eléd
    ezek a szavak.
    A lét dadog,
    csak a törvény a tiszta beszéd.
    De szorgos szerveim, kik újjászülnek
    napról napra, már fölkészülnek,
    hogy elnémuljanak.

    De addig mind kiált –
    Kit két ezer millió embernek
    sokaságából kiszemelnek,
    te egyetlen, te lágy
    bölcső, erős sír, eleven ágy,
    fogadj magadba!…

    (Milyen magas e hajnali ég!
    Seregek csillognak érceiben.
    Bántja szemem a nagy fényesség.
    El vagyok veszve, azt hiszem.
    Hallom, amint fölöttem csattog,
    ver a szivem.)

    6 (Mellékdal)

    (Visz a vonat, megyek utánad,
    talán ma még meg is talállak,
    talán kihűl e lángoló arc,
    talán csendesen meg is szólalsz:

    Csobog a langyos víz, fürödj meg!
    Ime a kendő, törülközz meg!
    Sül a hús, enyhítse étvágyad!
    Ahol én fekszem, az az ágyad.)

    1. jún.

  • József Attila: ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    1928 vége

  • József Attila: TEDD A KEZED

    Tedd a kezed
    homlokomra,
    mintha kezed
    kezem volna.

    Úgy őrizz, mint
    ki gyilkolna,
    mintha éltem
    élted volna.

    Úgy szeress, mint
    ha jó volna,
    mintha szívem
    szíved volna.

    1928 máj.–jún.

  • József Attila: RINGATÓ

    Holott náddal ringat,
    holott csobogással,
    kékellő derűvel,
    tavi csókolással.

    Lehet, hogy szerelme
    földerül majd mással,
    de az is ringassa
    ilyen ringatással.

    1928 tavasza

  • József Attila: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e,
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyujtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

    1927 karácsony

  • József Attila: ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED

    Mikor fölkél a nap,
    a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
    ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

    Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
    az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
    és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
    Szerszámok égi viharába
    csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

    Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
    ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
    vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
    végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
    elhoznak lassan az ágyadig.

    Érted haragszom én, nem ellened,
    nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
    erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

    1. jún.