https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Baranyi Ferenc: Kánkán

    1

    Hej, Kati táncol, hej, Kati járja,
    mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
    dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
    reszket a jegenyefa-tákolmány.

    Táncdobogásra fájdul a szívem,
    bánata tenyeremen elcsattan.
    S kicsi Kati járja, legelik alakját,
    hej, Kati, de szomorú kedvem van!

    2

    Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
    s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
    fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
    s száll a lány a fürtjei árján!
    Fodrai ívén surran a szoknya,
    gyorsul a kánkán, és Kata ropja,
    ropja, kerengi, és vagy ezernyi
    férfi szeme-sugara tömörül a lábán!

    3

    Járja, járja egyre csak, s
    kéz a kézzel egybecsap,
    dörrenő a vastaps-orkán,
    ráncok árka bodorul a szoknyán,
    hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
    hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
    hej, de szálló, hej, de bántó,
    fél világért, hitemre, nem adom oda!
    Hej!…

    4

    (Csönd. Legördült réges-régen
    már a függöny.
    Képeimet tagjaidról
    összegyűjtöm.
    Testet formálok belőlük,
    szép egészet,
    úgy, egészben, szívesebben
    szeretnélek…)

  • Baranyi Ferenc: Nézni

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    csak nézni kell és nem beszélni,
    se kérdeni, se válaszolni,
    csak nézni kell, csak nézni, nézni.

    Lesni, amit szép arcod izmán
    parancsolnak csöpp rándulások,
    s ha keskeny űr szakad közébünk:
    felmérni az arasznyi távot.

    Szemekkel mindent megbeszélni
    ékesszóló sugarak által,
    s meleg, bársonyos egyességre
    jutni egy titkos kézfogással.

    Megérezni, amit te érzel,
    kimondani, mi nyelveden van,
    előbb dobbanni a szívednél,
    csókod előzni csókjaimban.

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    ne szólj a száddal, csak szemeddel,
    a szerelem akkor beszédes,
    amikor már beszélni nem kell.

  • Baranyi Ferenc: Hajsza

    Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
    Az esztelen futással az ember néha fölhagy
    s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
    Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
    meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
    odavet egy megállást s elégülten tovább lép.

    Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
    Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
    Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
    azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
    s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
    megújuló erővel, erőddel s – ostobán?

    Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
    két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
    mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
    mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…

    Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
    Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
    s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
    s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?

    Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
    de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
    akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
    ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged…

    Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
    Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
    Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
    Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

  • Baranyi Ferenc: Mulasztás

    Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
    Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
    Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
    magad megadni késztet a férfiölelés.
    A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
    De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

    Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
    Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
    mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
    édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!…
    Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
    Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

    Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
    Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
    keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
    s elvitte veled együtt testednek titkait.
    És vége, vége, vége… Elmentél csókolatlan.
    A csók örök adósság. Míg adhattam – nem adtam.

    Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
    Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
    tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
    a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
    elhódított a vén föld és én azóta folyvást
    siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

  • Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

    minden hazudhat öleléskor.
    a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
    mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
    mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
    volna igazabb
    és a heves mozdulatok esetlensége;

    minden hazudhat öleléskor.
    az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
    mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
    hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
    volna igazabb
    és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

    minden hazudhat öleléskor:
    az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
    bőbeszédűsége éppúgy,
    mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
    pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
    bőbeszédűsége volna igazabb
    és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
    hallgatása;

    minden hazudhat öleléskor,
    csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
    a szemekből a messzeség kilátszik:
    az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
    mint a megadással lecsukódókból.
    (és az ellentétek játéka se segít,
    mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
    kilátszik a messzeség,
    mint az istenítően lecsukódókból.)

    a szemek elemi őszintesége
    megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
    a kedves közellétéről.

    a szemekből a messzeség
    – a halhatatlan ellenvetések ellenére is –
    könyörtelenül kilátszik.

    (amíg csak védtelenségünk határvonalainak
    gyanakvás-aknazárait is
    fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
    biztoskezű tűzszerészei.)

  • Baranyi Ferenc: Holtpont

    mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
    mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

    míg sosem látott kertekben virultál:
    nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

    pünkösd rózsa, kihajtottál az útra –
    így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

    s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
    aki a gomblyukamban megelőzött.

    én gyűlölöm, akiket te szerettél,
    te gyűlölöd, akiket én szerettem.

    nem tudjuk egymás múltját elviselni.
    így
    jelenünk is elviselhetetlen.

  • Baranyi Ferenc: Áldott legyen

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit otthonossá tett a hontalanság.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kinek lefokozás emeli rangját.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki csupán társaságban magányos.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit végigmér a szállodai portás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonyok között félénk, esetlen –

    áldott legyen az asszonyok között,
    áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

  • Baranyi Ferenc: Fogadom

    Kíméletlenségemmel becsüllek én –
    olykor gyilkol a simogatás.
    Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
    mert „igazságos hántást” nem ismer az őszinteség,
    fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
    mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

    Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
    midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
    nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
    alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

    Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
    hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
    s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
    kemény életre trombitáljalak.

    Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
    fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
    mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
    fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
    mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
    egykedvűsége képes,
    és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
    hogy veled végre magammá lehessek,
    és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

    Csak szeretlek.

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Heltai Jenő: Nekem a kézszorítás nem elég

    Nekem a kézszorítás nem elég
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más Istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!