https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • József Attila: FLÓRA

    1

    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?

    Tudnál-e engem új világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?

    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.

    2

    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyű multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.

    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.

    Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd, ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

    1937. márc.

  • József Attila: FLÓRA

    1. Hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    Latinovits Zoltán – József Attila Flóra

  • József Attila: MAGÁNY

    Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
    bársony-penész pihézze melledet.
    Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
    Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

    Száraz homokként peregjen szét arcod,
    a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
    mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
    dolgos ujjaid kösse le a gyom.

    Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
    Meg se rebbennél, ha az emberek
    némán körülkerülnének, hogy lássák:
    ilyen gonosszá ki tett engemet.

    Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
    öröme az lesz, hogy körbe forog,
    te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
    telibendőjü aligátorok.

    Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
    látom a szemem: rám nézel vele.
    Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
    hogy azt hihetném, meghalok bele.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: NE BÁNTSD

    Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
    magadat érte kínokba veretted
    s nem adtál két pofont neki.
    Telefirkáltad a falat vele.

    Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
    gyámoltalanul lóg alá a széken –
    annak karján, ki szereti,
    csüngjön, míg foszlik kéje éjjele!

    Dobd le – a háta legyen újra görbe,
    lába csámpás, bújjon az álla szőrbe!
    Bibircsók nőjjön a hasán!
    Gyűrje e verset kapzsi tenyere!

    Te fuss vissza a szép növésű, kedves
    lányok ölébe – oly illőt ölelgess,
    ki kapkod, fúl vágyad után,
    mint zivatarban zengő jegenye!

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: ELMARADT ÖLELÉS MIATT

    Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
    ha feküdtem s anyám még odajárt.
    Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
    hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
    nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
    vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
    hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

    Makacs elmulás tolja a világot
    maga előtt, mint bányász a szenet,
    melyet kifejtett, darabokra vágott.
    De mélyben, egyben él, aki szeret.
    Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
    káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
    nem fogózhattam beléd azalatt?

    Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
    csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
    s nem is uszhattam a sodorral szembe
    kedves öledben!… Hol volt az öled?…
    Mig itt hadart s hazudozott az óra,
    te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
    hálójában remegtél nélkülem.

    Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
    harisnyádon ha egy szem leszalad!
    Most szerelmünkből kivált s kellemedben
    egy ölelés örökre szétszakadt.
    Az a müvész pörölt az elmulással –
    tanuskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
    Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: NAGYON FÁJ

    Kivül-belől
    leselkedő halál elől
    (mint lukba megriadt egérke)

    amíg hevülsz,
    az asszonyhoz ugy menekülsz,
    hogy óvjon karja, öle, térde.

    Nemcsak a lágy,
    meleg öl csal, nemcsak a vágy,
    de odataszit a muszáj is –

    ezért ölel
    minden, ami asszonyra lel,
    mig el nem fehérül a száj is.

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.

    Nincsen egyéb
    menedékünk; a kés hegyét
    bár anyádnak szegezd, te bátor!

    És lásd, akadt
    nő, ki érti e szavakat,
    de mégis ellökött magától.

    Nincsen helyem
    így, élők közt. Zúg a fejem,
    gondom s fájdalmam kicifrázva;

    mint a gyerek
    kezében a csörgő csereg,
    ha magára hagyottan rázza.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.

  • József Attila: …AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

    Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
    akinek több a biztosító munka,
    melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
    küldvén máris a külső fagyokat, –
    fordított ringyó, ki a kötelesség
    aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
    a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
    én nem tehetem; elpusztítalak.

    Én férfi vagyok, nemes és konok,
    nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
    Csak szenvedek, mint akit megnyomott
    ásás közben a föld; káromkodok –
    Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!
    Rajtad a komolyság is kellemes,
    nő létedre erős vagy s érdemes,
    hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
    Én nem jártatom hiába a számat,
    de kín sem űzhet hiába utánad.

    Már elrebbent a férfias szemérem
    nyoma orcámról, és csak sáppadok.
    Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
    mint bolond tanárt az üres padok.
    Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
    téged, életem s engem is, ki vágyom,
    ha másra nem, hát hogy veled legyek
    s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

    Add kezembe e zárt világ kilincsét,
    könnyü kezedet – vár kinn a szabad.
    Gyülekező halottaimat intsd szét,
    szólj s hízelegjen körül jószavad.
    Ismersz engem, kit szemed megviselt,
    lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
    Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
    hadd jusson el már örökös öledhez!

    1936. okt. 23.

  • József Attila: JUDIT

    Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
    be kell gyújtani.
    Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
    mint a hajdani

    hidegek idejében, még mikor, kedves,
    nem öleltelek,
    mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
    nem vagyok veled.

    Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
    s félelmetesebb.
    Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

    Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
    Merengsz még? Aludj,
    egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
    s rám ne haragudj.

    1936. okt. eleje

  • József Attila: AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

    Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
    akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
    aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
    vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
    aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
    azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

    Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
    napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
    s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
    s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

    Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
    mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
    föláll és szertepillant és hirtelen megindul
    és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
    ott lappang, elvezetni a távolokon által,
    két oldalán a búcsút integető fákkal.

    Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
    azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

    1936. okt.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.