https://verskucko.com

Címke: szeretet

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kalász László – Anyámnak kontya van

    „Anyámnak kontya van kerek,
    sötét és dús, mint egy meleg
    eső utáni éjszakán
    sötét és dús a lomb a fán.

    Anyámnak szíve van, meleg,
    piros és fáj, ha nem merek
    időnként szemébe nézni:
    ő minden gondolatomat érti.

    Csak akkor leszek a kedvesed,
    ha kerek kontyod lesz neked;
    ha mint anyám: első jajomra
    gyógyírt találsz minden bajomra.”

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: (Kényszerpálya)

    Ölelni indul
    két kezünk s minduntalan
    ölni érkezik.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám

    Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
    városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
    kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
    elmúlt életükre emlékezve, lassan
    leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
    kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
    írnokok, katonák, s olykor egy országos
    képviselő is. Mert nagy az én családom.

    Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
    nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
    Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
    vezetve az úton, a szívem kitágul,
    s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
    Az én édesapám az emberek apja,
    s én az emberek testvére vagyok.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA