https://verskucko.com

Címke: szeretet

  • Babits Mihály: Eucharistia

    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    húsát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az igazság,
    másik karja a Szeretet…

    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és úgy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Dsida Jenő: Zúg az őszi szél

    Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
    De októberben nagyon félünk.
    Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
    s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

    Gyümölcsök helyett kis szobánkban
    a polcokra meséket rakunk,
    duruzsoló, piros, érett meséket:
    fehér időkre kellenek.

    Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
    – hiszen annyi van, annyi van! –
    rövidke négy hónapig, öt hónapig
    bizton eltartanak.

    Vacogva megcsókoljuk egymást.
    Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
    húzunk magunkra takarónak:
    Téli álomra térünk.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Székely János: A kedves távolléte

    (1958)

    Hallottad te is ezt a csendet,
    fülelted ezt az éjszakát.
    Szívtad te is üres lakásunk
    kihűlt, idegen illatát.

    Félted te is a puszta Semmit,
    amely a társtalanra les.
    Róttad te is sötét szobáink,
    mint aki valakit keres.

    Jaj, kedvesem, így tengek én is,
    és félelem és gond kísért.
    Nézek, és nem tudom, hogy merre
    járok, és nem tudom, miért.

    Megállok néha szótlanul,
    és fennen szólongatlak máskor,
    mert te vagy jelen mindenütt,
    és mindenünnen te hiányzol.

    Téged ragad meg itt a vágy,
    és téged űz odébb a kétség.
    Itt vagy, jelen vagy, kedvesem,
    csak elfed ez a rút sötétség.

    De hogyha lehunyom szemem,
    fény gyúl, és felragyog a nappal –
    s itthon vagy: éppen érkezel,
    vagy öltözöl, vagy vetkezel
    örökszép női mozdulattal.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kalász László – Anyámnak kontya van

    „Anyámnak kontya van kerek,
    sötét és dús, mint egy meleg
    eső utáni éjszakán
    sötét és dús a lomb a fán.

    Anyámnak szíve van, meleg,
    piros és fáj, ha nem merek
    időnként szemébe nézni:
    ő minden gondolatomat érti.

    Csak akkor leszek a kedvesed,
    ha kerek kontyod lesz neked;
    ha mint anyám: első jajomra
    gyógyírt találsz minden bajomra.”

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: (Kényszerpálya)

    Ölelni indul
    két kezünk s minduntalan
    ölni érkezik.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám

    Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
    városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
    kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
    elmúlt életükre emlékezve, lassan
    leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
    kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
    írnokok, katonák, s olykor egy országos
    képviselő is. Mert nagy az én családom.

    Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
    nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
    Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
    vezetve az úton, a szívem kitágul,
    s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
    Az én édesapám az emberek apja,
    s én az emberek testvére vagyok.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK