https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • József Attila – Szomorúfűz

    Lábon járó szomorúfűz,
    Hűvösség csal, hűvösség űz,
    Hűvösség űz, hűvösség csal,
    Ez patakkal, az meg faggyal.

    De patakra nem találok,
    Mindenütt csak fagyot látok.
    S patak kéne, napfény kéne,
    Lehevernék az ölébe.

    Megduzzadnék, mint a többi
    Szerencsésebb erdőföldi.
    Virágoznék, mint az égbolt,
    Ha a kakas kukorékolt.

    Bokrok előtt alázkodok,
    Csillagokhoz fohászkodok:
    Hé csillagok, jó csillagok,
    Patakra már hol akadok?

    Leveleim, vigasságom,
    Nem ér utól bolygó lábam:
    Elhullajtván vigasságom,
    Marad a szomorúságom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Arcod

    Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
    fölötte vijjogón a gond.
    S tükrén az oldhatatlan szomorúság
    sikamlós olaja borong.

    Vizére, mint lehajló parti fűzek,
    borul lombos, sötét hajad.
    Iszamós emlékeid hínárba fűzted
    s most ott kúsznak a víz alatt.

    A távolból derengve imbolyognak,
    mint hegyek ködlő ormai,
    múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
    feltornyosúló árnyai.

    Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
    mint felbukó fényes halak.
    De félve visszahull mindjárt s utána
    csak hullám és zavar marad.

    Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
    mely sóhajaidból fakad!
    Most kél a hold és ver föléd az éjben
    vágyakból ragyogó hidat.

    Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
    nem törik át fénylő szavak.
    Az ifjú, megrázó boldogtalanság
    csodálatos tájképe vagy.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Juhász Gyula: Költők

    Vannak poéták, akik sohsem írnak,
    Csak a szívükben élnek költemények,
    Valami nagy búbánat érte őket,
    S azóta lettek költőkké szegények.
    Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
    Rajongás őket éppen úgy hevíti,
    És éppen olyan szomorúk, lemondók,
    Mint azok, akik – verset tudnak írni!

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK