Szomorúságom szürke gömb,
bárhol próbálom bontani,
föltépni és szétrontani,
lesiklik róla a kezem. –
A szívemen gurul, gurul,
behorpad tőle a szivem, –
úgy érzem: szivemen viszem
a legmagasabb hegyeket.
Támad a hideg négy felől,
bevicsorog az ablakon,
fagyott árnyékok a havon, –
meleg a szoba: hasztalan.
Átúsztam újra egy folyót,
kiveri utánam a hab
a nem-szeretem dolgokat,
és nincsen senkim, aki véd.
Távoli, vidám szavaid
jéggé meredve érnek el, –
a hűvös semmi énekel
fülembe, mint a szunyogok. –
Siess, hozd már a meleged,
veszélyes tájon imbolyog
a lábam: könnyen megfagyok,
szívemhez koccant a halál.
Hogy mindörökké áldjalak,
ki másodszor életre szülsz,
s a pusztulás elé feszülsz,
mely már-már arcomba lehel.
Forrás: DIA – Csorba Győző
