https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Idézet

    Szeretek élni.

    Néha persze rajtam is eluralkodik
    a vad, kétségbeesett,
    elviselhetetlennek
    tűnő szomorúság,
    de ha már túl vagyok rajta, tudom,
    hogy pusztán létezni, életben lenni
    nagyszerű dolog.

    Agatha Christie

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

    Vártalak egy évig,
    hol voltál egy évig?
    Én egyhelyben álltam,
    úgy vártalak, végig.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Szálka a kezemben,
    semmihez se nyúltam,
    szálka a szívemben,
    még mélyebbre szúrtam.
    Nem ettem, nem ittam,
    csak álltam kábultan
    én nem is aludtam,
    csak el-elájultam.

    Leveleket hoztak,
    nem volt betű benne,
    ha beszéltek hozzám,
    mintha álom lenne.
    Hívtak, menjek haza
    és kézen is fogtak,
    mit mondhattam nekik,
    boldogtalanoknak!

    Egyszer egy virágos
    ág arcomba vágott,
    a tavaszból ennyit
    láttam, ezt az ágat.
    Később egy szál levél
    csüngött róla félve,
    onnan tudtam én meg,
    várlak már egy éve.

    Nagy fa kidült volna,
    torony eldült volna,
    én csak álltam, álltam,
    szomorúság tornya.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Magyarok

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Ülünk, ülünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem bírja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?

    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Forrás:MEK

  • Dsida Jenő: Vajon hol jár?

    Hiszen ismertétek a mosolyt!
    Fehér és gyapjas bárányka volt,
    nem hasonlított a bivalyfekete
    síráshoz, a cinikus, rókaveres
    kacajhoz sem. Most elveszett.
    Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
    olyan őszinte, szelíd és meleg
    volt. Most elveszett. S odakünt már
    esteledik, farkasok üvöltenek
    mindenfelé, kísértetek járnak
    a városvégi elhagyott romoknál,
    készülő vihar lengeti a fákat,
    a kapukat is be kell zárni,
    a gyertyákat is meg kell gyújtani.
    Vajon hol jár, hol reszket, milyen
    vadon erdőben béget és sír utánam?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Szomorúság

    Én hozzám is beköszöntött
    Az első víg napsugár.
    Kíváncsi tán, hogy mit csinál
    Ez a fakó, bús madár.

    Fényt derít a szürkeségbe,
    Csillog, villog, csalogat –
    Úgy szeretné földeríteni
    Búbánatos arcomat.

    Maradj csak kint, jó napsugár,
    Hirdesd másnak a tavaszt –
    Bús szívembe ragyogásod
    Jókedvet már nem fakaszt.

    Elkomorul a kis sugár,
    Rezeg, rezeg kínosan –
    És a függöny nyílásán át
    Szomorúan eloson.

    Aztán újra rám borul a
    Fojtó, árnyas szürkeség –
    És a tavaszt úgy várom már,
    Mint aggastyán a mesét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alkyoni Papadaki: A Hold színe

    „- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

    • Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
    • Az álmoknak is van színe?
    • Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
    • Milyen színű az öröm?
    • Fényes, kis barátom.
    • És a magány?
    • A magány az ibolya színét viseli.
    • Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

    A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

    • És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
    • Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
    • Na és a szerelem?
    • A szerelem színe a telihold.
    • Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.

    Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szürke délután

    A ködök napja. Ólmos szürke ég.
    Az ősz sír ma az álmos ködön át.
    Lelkembe lopja fájó dallamát,
    És rám borul lankasztó szürkeség.
    Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
    A szó nekem ma durva, színtelen.
    Karomra hajtom álmodó fejem,
    S a némaság meséit hallgatom.

    Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
    Elém lebeg sok imbolygó alak,
    (Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
    S hallok halk, elmosódó éneket.

    Ott kint a ködben valaki zokog.
    Neked is fáj az élet, bús rokon?
    – szótlan benéz az ősz az ablakon
    S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

    A Lélek ünnepén
    A Lelket lesem én.
    A Lelket, amely több, mint költemény.
    A Lelket, amely sosem volt enyém.
    A Lelket, amely sosem lesz enyém.

    A Lélek ünnepén
    Szomorún zendül egyetlen igém:
    „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

    Forrás: internet