https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • Simonyi Imre: Ami csodaszép volt

    Mert mindíg ami csodaszép volt
    mindíg az múlik el —

    Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
    ahogy kiszántották egy barbár napon
    azt a játszóteret
    a nyargalászó gyermekkor alól?

    S ahogy abba az egyetlen
    és örökkévaló ölelésbe
    szinte beleölelhetett máris a következő?
    — És nem is egyetlen!

    S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
    és végérvényes szomorúság után
    még képesek voltunk arcpirulás nélkül
    tovább élni és még örülni is?
    — Ám ezt sem végérvényesen.

    Hát nem szorul ökölbe a markotok:
    hogy mindíg az múlik el
    ami csodaszép volt?
    És sose gondoltatok még arra
    hogy talán
    nem is mi örülünk barátaim

    s nem is mi vagyunk tán szomorúak
    hanem csupán megtörténik velünk
    az öröm is meg a szomorúság is
    meg az ami olyan csodaszép?

    Meg az hogy elmúlik –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Boglár partjain

    Fáradt vagyok, és szomorún
    ülök Zalával szemben; itt
    sírok Boglárnak partjain.
    Billenj fürtömről, koszorúm,
    s rejts el, hold, ragyogásaid.

    Lassan hajtom le fejemet tenyerembe,
    s vívom egyedül magányos háborúm,
    miről nem tudom még, hogy már elveszett-e?
    Ülök Zalával szemben szomorún
    s körülöttem az alkony fényeit
    köd-kék ágyúival lövi a késő este.

    Oltsd ki hát, szívem, te is, lángjaid.
    Magányos tűznek, ó, mi értelme vagyon?
    Nem melegít, messze nem ragyog;
    pislákol csak sárga tanyámban itt
    veszendőn a somogyi oldalon,
    hol, őszi füst s őszi por kavarog,
    s ha volna se látnák nagy villanásait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Mélyek a kutak

    Mi lett belőle, istenem, mi lett?
    Én nem tudom. Hiába kérditek.

    Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
    órák peregnek, erdők zengenek.

    Csak azt tudom, hogy mint a gondolat,
    vágtatnak az örök kerékfogak.

    Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély,
    s rengő öbölbe zeng és sír a szél.

    Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
    és mély az élet, mélyek a kutak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Prológus

    Arany kalásztól duzzadt rónaságon
    – Úgy véltem – visz keresztül az utam.
    Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon,
    S majd megpihenek egy kis faluban.

    Hogy útra keltem, pirkadott a hajnal,
    Homály karolta félig át a tájt.
    Az Ég szeméből hullt a könnyű halkkal,
    S fölöttem őszi varjú-horda szállt.

    Nincsen kalász a síró pusztaságon,
    S madár helyett a szárazlombú fákon
    Sötét gond rakja barna fészkeit.

    A földje is oly bús, szívós, makacs,
    Virágszál rajta sehol nem virít,
    Csak itt-ott egy-egy vérszínű pipacs.

    1922. június

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Idézet

    Szeretek élni.

    Néha persze rajtam is eluralkodik
    a vad, kétségbeesett,
    elviselhetetlennek
    tűnő szomorúság,
    de ha már túl vagyok rajta, tudom,
    hogy pusztán létezni, életben lenni
    nagyszerű dolog.

    Agatha Christie

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

    Vártalak egy évig,
    hol voltál egy évig?
    Én egyhelyben álltam,
    úgy vártalak, végig.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Szálka a kezemben,
    semmihez se nyúltam,
    szálka a szívemben,
    még mélyebbre szúrtam.
    Nem ettem, nem ittam,
    csak álltam kábultan
    én nem is aludtam,
    csak el-elájultam.

    Leveleket hoztak,
    nem volt betű benne,
    ha beszéltek hozzám,
    mintha álom lenne.
    Hívtak, menjek haza
    és kézen is fogtak,
    mit mondhattam nekik,
    boldogtalanoknak!

    Egyszer egy virágos
    ág arcomba vágott,
    a tavaszból ennyit
    láttam, ezt az ágat.
    Később egy szál levél
    csüngött róla félve,
    onnan tudtam én meg,
    várlak már egy éve.

    Nagy fa kidült volna,
    torony eldült volna,
    én csak álltam, álltam,
    szomorúság tornya.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Magyarok

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Ülünk, ülünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem bírja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?

    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Forrás:MEK

  • Dsida Jenő: Vajon hol jár?

    Hiszen ismertétek a mosolyt!
    Fehér és gyapjas bárányka volt,
    nem hasonlított a bivalyfekete
    síráshoz, a cinikus, rókaveres
    kacajhoz sem. Most elveszett.
    Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
    olyan őszinte, szelíd és meleg
    volt. Most elveszett. S odakünt már
    esteledik, farkasok üvöltenek
    mindenfelé, kísértetek járnak
    a városvégi elhagyott romoknál,
    készülő vihar lengeti a fákat,
    a kapukat is be kell zárni,
    a gyertyákat is meg kell gyújtani.
    Vajon hol jár, hol reszket, milyen
    vadon erdőben béget és sír utánam?

    Forrás: Lélektől lélekig