https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • Alkyoni Papadaki: A Hold színe

    „- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

    • Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
    • Az álmoknak is van színe?
    • Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
    • Milyen színű az öröm?
    • Fényes, kis barátom.
    • És a magány?
    • A magány az ibolya színét viseli.
    • Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

    A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

    • És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
    • Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
    • Na és a szerelem?
    • A szerelem színe a telihold.
    • Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.

    Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szürke délután

    A ködök napja. Ólmos szürke ég.
    Az ősz sír ma az álmos ködön át.
    Lelkembe lopja fájó dallamát,
    És rám borul lankasztó szürkeség.
    Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
    A szó nekem ma durva, színtelen.
    Karomra hajtom álmodó fejem,
    S a némaság meséit hallgatom.

    Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
    Elém lebeg sok imbolygó alak,
    (Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
    S hallok halk, elmosódó éneket.

    Ott kint a ködben valaki zokog.
    Neked is fáj az élet, bús rokon?
    – szótlan benéz az ősz az ablakon
    S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

    A Lélek ünnepén
    A Lelket lesem én.
    A Lelket, amely több, mint költemény.
    A Lelket, amely sosem volt enyém.
    A Lelket, amely sosem lesz enyém.

    A Lélek ünnepén
    Szomorún zendül egyetlen igém:
    „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

    Forrás: internet

  • Somlyó Zoltán: Fájdalmas eső

    Esőre állott az idő –
    a párnás pamlagon hevertem.
    A délután
    hárfáját pengette leverten.

    És pengett, pengett szomorún
    a dal, s a láthatatlan ujjak
    kipengeték:
    nincs nap, mely hozna szépet, újat…

    Ottkünn az eső megeredt,
    s a nagy téren, a fák megett
    fuldoklón zúgtak a csatornák…

    S az eső hullt a tájon át,
    minthogyha az egész világ
    elfojtott könnyeit csapolnák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Jól van ez így

    Hogy miért vagyok többször szomorú,
    mint víg, ó, kedves, kár úgy számba venni,
    jól van ez így,
    lásd, kell szomorú embernek is lenni.

    Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
    s dússá érik az élet szenvedése,
    vak, ferde mag,
    mely mégis, mégis istennek vetése.

    S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
    legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
    – furcsa titok –
    ha jó időnek fénylőn süti napja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Költők

    Vannak poéták, akik sohsem írnak,
    Csak a szívükben élnek költemények,
    Valami nagy búbánat érte őket,
    S azóta lettek költőkké szegények.

    Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
    Rajongás őket éppen úgy hevíti,
    És éppen olyan szomorúk, lemondók,
    Mint azok, akik – verset tudnak írni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Guitterman: Idézet

    „Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú,
    gazdátlan kiskutya.”

    Forrás: —

  • Reményik Sándor: Szomorúfűz

    A tó partján a komor fűzeket
    világos zöldbe öltözteti lassan
    a napról napra melegebb sugár,
    megfejti téli titkát ágaiknak,
    smaragdragyogást tereget reájuk, –
    csak földre hajló, fáradt vonalát
    a fűzfagallynak nem másítja meg,
    nem emelheti ég felé soha.

    Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
    anyámat kértem: rajzolj valamit!
    Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
    (lerajzolhatott volna engem is,
    lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
    a tóparti szomorúfűz alatt.)
    Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
    Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
    Én faggattam tovább: Mért szomorú?
    S aztán még arra is kíváncsi voltam,
    hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
    A váratlan kérdéstől megzavarva,
    anyám elhallgatott.

    Így hallgattam el én is, valahányszor
    azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
    mikor nincsen rá különös okom? –
    Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
    Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
    elvettetnek a különféle magvak,
    öröktől készült, titkos ősmagok,
    egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
    a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
    jegenyévé szökken a negyedik, –
    s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
    szomorúfűzfa lesz talán.

    Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
    a tó tükrére csüggedt-komoran,
    akkor is, mikor napfény hull reá,
    akkor is, mikor zöldje ütközik, –
    s tavaszba fordul a vénhedt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

    líra, költészet