https://verskucko.com

Címke: társadalomkritika

  • Romhányi József: Verebesdi

    Egy szürke kis veréb boldogságban úszott,
    mikor meghallotta, ma jobb, mint egy túzok.
    Az állatok, mint a veréb,
    erre-arra felfülelnek,
    s ha az egész nem felel meg,
    kicsipkedik az igazság nekik tetsző felét.

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Romhányi József: Körkérdés kutyákhoz: Miért ugatják a teliholdat?

    Magyar kuvasz:
    – Úgy tudja, ezt nálunk meg sem engedik?
    Csaholhatom reggelig!
    Magát rosszul informálták, azt hiszem,
    mert ugatni szabad nálunk, csak harapni nem.

    Orosz lajka:
    – Hogy ne nőjön! Nincs rá keret.
    Vakkantgatom csak a felet,
    mert látom ám, már mértéktartó.
    Nem nyikkanok, ha már sarló,
    s ha még a kalapács is felkúszna, halkan –
    csóválnám a farkam.

    Német juhász:
    – Hogy miért? Kétfelől is meg lesz ugatva,
    mivel keleten kél, és átmegy nyugatra.
    Bőven indokolja mind a két eset,
    hogy átugassanak illetékesek.

    Angol bulldog:
    – Ugyan! Sosem ugat egy jól nevelt angol,
    ha éjjel barangol.
    Tudom, honnét valók az ilyen álhírek:
    …Írek!

    Ír szetter:
    – Őrfalkáink ma még csupán csaholnak,
    de elkapjuk azt a holdat maholnap.
    Ki is sütjük még este
    angolosan véresre…

    Kínai csau-csau:
    – Mit teng-leng fenn? Az ellenség kéme!
    Link csel csak. Egy nagy ugrás és vége!

    Svájci bernáthegyi:
    – Válaszom nemleges. Félfüllel hallottam
    valami ilyesmit a magas alpokban.
    Hogy én is ugatnám éjszaka, azt kétlem.
    Esetleg majd egyszer, kényelmesen délben.

    Keverék kiskutyám:
    – Holdügyekhez még csak nem is konyítok.
    De mert zavaros az égbolt,
    annyi fent az apró kémhold,
    félelmemben vonyítok.

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Romhányi József: A nagyralátó görény

    Egy görény
    felül akart emelkedni társadalmi körén.
    E nagyralátó terv szerint
    feleségül kérte a nemes hermelint.
    De a felsőbb kasztba
    tartozó prémes kikosarazta.
    Talált persze vigaszt csakhamar a görény:
    – Szép hölgy, de a bűze még nem elég tömény…

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Peterdi Pál: Miatyánk

    Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
    Mert mondják így is, mondják úgy is.
    Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
    és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
    Aztán más időben, mást tanítottak.
    De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
    Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
    mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.

    Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
    ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
    De ebben azért nincs igazuk,
    mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!

    Az első napon mondád: Legyen világosság!
    És lőn világosság.
    És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
    És lőn ember.
    És az a mi nagy szerencsénk,
    hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.

    Megalkottad az embert, egy nap alatt.
    Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
    És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
    Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
    csak az embert.
    De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?

    Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
    itt visszaélnek a Te neveddel,
    itt Istent játszik néhány szélhámos –
    a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
    Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
    Uram, én félek.

    Mi lesz velünk?
    Mi lesz velem és mi lesz Veled?
    Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
    Ha nincs beosztott, nincs főnök;
    ha nincs tanítvány, nincs mester;
    ha nincs ember, nincs Isten.
    Uram, én félek.

    Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
    Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
    hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
    és én harmadnapra fölépítem azt.”
    Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
    Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
    De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
    Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
    Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
    Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
    És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
    könnyből és napsugárból,
    hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
    Uram, én félek.

    Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
    A dolgok megmaradnak, de…
    nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.

    Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
    csak az édesanyám kezét.
    Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
    csak az unokáimat szeretném.
    És olyan sok ez, Uram?

    Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
    míg van, ki felett…
    Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
    Ámen.

  • Soós Zoltán: Huligánok pusztulása

    Rekviem

    Talán Gino vagy Rigoletto
    mesélte el, hogy nem olyan régen
    megvadultak a huligánok
    Róma egyik kerületében.

    És szaporodván, mint a nyulak:
    – bűnük közerkölcsi volt főleg –
    leteperték – ha arra jártak –
    brutálisan a szende nőket.

    A közvélemény felsikoltott:
    oda a becsület, a lányság;
    és módfelett tanácstalan volt
    a római főkapitányság.

    Kihirdették: e vad környéket
    a turista – míg jó a dolga –
    elkerülje, mert szüzességét
    a Hivatal nem szavatolja.

    Hírlett még, hogy eme intelmet
    külföldi lapok is közölték;
    és ettől kezdve rémült férfi-
    sikolyoktól zengett a környék:

    luxuskocsin s busz-karavánnal
    jöttek a sóvár öreglányok –
    és kilenc szörnyű éj után mind
    kipusztultak a huligánok.

  • Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére ahelyett,
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma, hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
    naiv báránykora múltán
    nem vél többé magáról semmi jót.

    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény, mint a föld.
    Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.

    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
    a földet, mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Liebe Attila: Én még merek nevetni

    Én még merek nevetni.
    Célokat keresni,
    szeretni,
    hinni,
    s boldognak lenni.

    Még ha a célt el is dugják előlem,
    s kinevetnek keményen,
    bolondnak nézve,
    aki nem illik be a képbe,
    mert a tükör mást mutat,
    más utakat,
    más érvényesülést,
    más emberré lényegülést,
    akkor sem tudok mást tenni,
    csak nevetni:
    rajtuk nevetni.

    Mert én még tudok nevetni.
    Amikor megaláznak,
    amikor gyalázat
    kiséri lépteim,
    amikor kérdéseim
    porba hullnak,
    s a múltnak
    csak büntető az ereje,
    mert vele vagy nélküle
    nincs semmi értelme
    a másként gondolkodásnak,
    a világot megváltásnak,
    én még akkor is tudok nevetni.

    Merek nevetni
    az ostoba gőgön,
    azon, aki hőzöng,
    hogy ő a legjobb magyar,
    aki csak jót akar,
    aki mindent megtesz értünk,
    változtat azon, ahogy élünk,
    aki majd segít,
    s elindít
    egy szebb jövő felé,
    az ígéret földje felé.

    Én még merek nevetni.
    Az átkon,
    a sorvadó leveleken a fákon,
    a mindent elsöprő győzelmeken,
    melyek nyomán fű sem terem,
    csak kiégett puszta táj,
    ami fáj,
    ahogy seb sohasem fájhatott,
    ahogy a létünk értelme
    úgy lép életünk helyébe,
    mintha ő szabná meg amit akarunk,
    s amit rongyos hadunk
    majd kiharcol,
    azért is megsarcol
    az önmagát kinevező hatalom,
    s ha tudom vagy nem tudom,
    hogy jogosan teszi-e,
    a hatalom érdeke,
    hogy ne is tudjam,
    miért van úgy, ahogy van.

    Én még akkor is tudok nevetni,
    ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
    Én szeretek ahogy érzem,
    s ahogy féltem,
    hogy ha egyszer szeretek,
    mások használják fel érzéseimet
    olyan szeretetre,
    olyan életre,
    s olyan magyarázatra,
    ami nem nyit kaput a világra,
    csak bezár önmagam keserves világába.

    Én még tudok nevetni.
    Önmagammal együtt lenni,
    megbeszélni,
    s eldönteni
    hogy nekem mi a jó,
    s hogy nektek mi a jó.
    S ahogy hull a hó,
    mint gyermeknek a játék,
    ami hideg, de mégis ajándék,
    úgy szeretnék egy jobb világot,
    ahol lehet, hogy fázok,
    de tudom, hogy szabad vagyok,
    s értelmet szülnek majd a mondatok.

    Én még merek nevetni.
    Őket kinevetni!

    Őket:
    a rajtunk nevetőket,
    a minket semmibe vevőket,
    akiknek egyetlen érdeke
    álmaink megfertőzése,
    nevetésünk elkendőzése,
    életünk korlátok közé szorítása,
    bánataink megmagyarázása.

    Én még merek nevetni.
    Itt lenni, itt élni,
    s nem elmenekülni
    ebből a fájdalmas országból,
    a korcsok teremtette világból,
    ahol nincs becsülete a becsületnek,
    nincs értéke az értéknek,
    ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
    s nem kíséri útját szép öröm,
    mert csak egy adat a sok közül,
    akinek senki sem örül.

    Én még tudok nevetni.
    Akkor is csak nevetni.
    Nevetni, nevetni és nevetni.
    Ezen az ostoba világon kacagni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Három szatíra

    Közéleti kitűnőség

    Évente elmegy tíz-húsz temetésre
    s harminc bankettre. Részvétlevelet,
    üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
    kisasszonyának vagy a diktafonba.
    A gazdasági válság „őt se hagyja
    közönyösen”. Sopánkodik miatta.

    Közben meghízik és fölös kilóit
    Marienbadban adja le nyaranként,
    oly összegért, melyből megélne könnyen
    néhány család egy évig. Reggel angol
    tanárjával boxol, hogy friss maradjon.

    Ha dolgozik, több ízben is alá-
    firkantja a nevét – személyesen – s ilyenkor
    nagyon soká fáradtan néz az ablak
    fényébe, és ködös lesz a szeme.

    Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
    helyén maradni a köz érdekében,
    hiába intik, hogy talán megárt,
    mert e nehéz időkben néki sem
    szabad pihenni, s jelszava: a „munka”.

    A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
    mérsékletet rendeltek el a híres,
    német professzorok, s ezért azóta
    nikotinmentes cigaretteket szív
    hosszú szipkából, hetvenet naponta.

    Olvasgat is. Főképp miniszterek
    és bárgyú hadvezérek vallomását,
    sosem regényt, vagy verseket, csak azt,
    ami „komoly” és magvas. Éjszaka
    fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
    dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban,
    hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.

    Beszél magyarul, németül s kicsit
    angolul is, de minden nyelveken
    csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.

    Hétszázezerszer mondta: „van szerencsém”,
    mikor nem is volt szerencséje. Halvány
    emlékezetje bágyadt. Izgatott
    napokon azt se tudja, hogy ki volt
    az apja-anyja, és keresztnevükre
    csak néha emlékszik. Helyükbe más van,
    pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.

    Lelketlen arca földszínű. Megérett
    a földre már. Nem értem, mire vártok?
    A földbe véle. Temessétek el.

    Úriasszony

    Negyven kiló s nagyon boldogtalan.
    Szemöldökét finom acél-csipesszel
    a társaságban irtja, hátravetve
    sovány fejét, s a rúzsával piros
    pilléket ír az ajkai fölé,
    míg kézitükrében figyel magára.

    Pár év előtt az emlőit akarta
    eltávolítani egy divatos
    sebésszel, ámde erről lebeszélték.
    Csak vakbelét vetette ki, előre,
    ezenkívül néhány haszontalan
    fölösleges szervét, hogy ezzel is
    könnyebb legyen.

    Ma már tehát egészen
    üres, akár egy kipakolt bőrönd,
    vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül
    és ritmikus tornára jár. Römiz
    és bridzsezik. Csupán a jobb körökben.

    Leánykorában zongorázgatott is,
    de abbahagyta. Mindent abbahagy.

    Sétálni viszi a tragédiáját
    s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony.

    Ha – néha – föl van öltöztetve, fázik.
    Ebéd után éhes. „Nem értik őt.”
    A férje sem – „ez a derék fiú” –
    így hívja – aki kenyeret keres rá,
    de ő kenyeret nem eszik soha,
    csak aszpikot, grapefruit-ot, kaviárt,
    s így tőle független.

    Beteg szegény.
    Nagyon beteg. Húsz toalettje van,
    harminc szerelme s több „komplexuma”.
    Mindig halálosan fáradt. A hangja
    személytelen és gépi, mint a hangos
    filmek beszéde, mely közelbe-távol
    egyforma és így senkihez se szól.

    Ó Éva, Éva, régi, édes Éva,
    hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
    hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
    mannás meleg melled, tejízű csókod,
    amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
    a paradicsomban, virágok és
    kígyók között, hajad szép sátorában.

    Ő körmeit mutatja énnekem,
    bíborra festett, görbe körmeit,
    mint amazon, és azt ígérgeti,
    hogy összetép. De ez nem érdekel.

    A szobalánya inkább. Hogyha olykor
    teára hív, künn az előszobában
    megcsókolom a szobalánya száját,
    és elmenőben is mindenkoron
    a szobalánynak csókolok kezet.

    Forradalmár

    Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.
    Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos
    gubancba lóg. Véres, meleg szívét
    künn a kabátján hordja, láthatólag,
    mint futtatáson lóverseny-jegyet.

    Fáj néki ez a „szörnyű Ázsia”,
    e „drága ország”, melyet tönkretesznek
    s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.

    Ifjúkorában elvett egy csúnya,
    kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.
    Azóta ez kitartja s ő egészen
    „eszméinek élhet”. De mégse boldog.

    A termetét kissé rövidre szabták,
    orrát piszére, szűkre homlokát.
    Egyenlőséget kíván mindenütt,
    egy nagy fölosztást, abban a reményben,
    hogy néki is jut ekkor egy derék,
    délceg gerinc, egy főúri sasorr,
    s az agytőkésektől egy kis velőcske.

    A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:
    az Emberiséget megváltani.

    Csak ezt imádja. Mit neki család,
    mit gyermek és mit árva asszonya,
    olyan goromba véle, mint a pokróc,
    s az anyja is padlásszobába kuksol,
    míg ő utazgat és habot zabál.

    Az Emberiség szent barátja ő.
    Ha hallja, hogy egy konferencián
    az Emberiség tyúkszemére hágtak,
    vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt,
    s nem bír aludni, olyan izgatott.

    Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.
    Az Emberiség végtelen szerény,
    nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,
    cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál,
    s így véle ő békésen éldegél.

    Örök szerelme nem is fogy soha.
    A koldusoknak, kik feléje nyújtják
    sovány kezük, sosem ad alamizsnát,
    de mindegyikkel szívesen kezet fog,
    mint ember az emberrel. Ez az elve.

    És közbe készül a leszámolásra.
    Mikor vasárnap lengenek a burzsuj
    erdők s virulnak a burzsuj virágok
    és hektikás, kis díjnokok söröznek
    és nénikék, nyugdíjas özvegyek,
    akik egész héten padlót suroltak,
    kávéjukat kevergetik s fiucskák
    és kisleányok ünnepi ruhában
    sóskifliket rágcsálnak és az úton
    léggömböket eregetnek kacagva,

    ő zordonan szemléli dőzsölésük
    és a barátját meglökve így szól:
    „Itt vér fog folyni nemsokára, vér.”

    Mert amikép ábrándozol te arról,
    hogy egykor a saját szőlődben ülsz,
    vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy
    játszik magában vérrel, lámpavassal,
    parasztkaszákkal, rémekkel, halálos
    társasjátékot és feketelistát
    vezet, amelybe mindenkit beír,
    hullát szagol és csöndesen akasztat.

    Nem gyűlöletből, ám „történeti
    szükségességből.” Közveszélyes őrült.
    Nem önveszélyes. Hisz magának ő
    sohasem árt. Ez minden érdeme.

    Máskép vele a fene se törődik
    és ez dühíti egyre jobban. Egyszer
    volt boldog. A korzón utánament
    szelíden egy angyali detektív,
    mint ápoló a mániás után,
    hogy egy kicsit vigyázzon életére,
    hogy meg ne üsse oktalan fejét.
    Ekkor kitört, tombolva hátrafordult,
    botrányt csapott és Isten, emberek
    előtt a művelt és szabad világhoz,
    a csillagokhoz föllebezve vérben
    forgó szemekkel és tág orrlikakkal
    ekkép kiáltott:
    „Ez reakció!”

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

    Ennek az özvegynek itt a villamosban
    nem akar senki se
    helyet adni.
    Csak áll s lesi, hogy
    hová
    ülhetne le.

    Szemében pedig ez van: Irgalom,
    kegyelem, emberek.

    Messziről jövök én,
    gyermekszobákon és temetőkön
    bukdácsoltam előre,
    míg ide jutottam.

    De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
    elhaltak fiaim,
    leányaim, kedves vejeim is,
    s most egyedül
    teszem meg ezt az utat,
    a végállomásig.

    Mondjátok, emberek,
    ha láttok itt, amíg dülöngök,
    rendkívül furcsa, kis fekete kalapomban,
    rogyadozó térdemmel,
    s a gyakori szüléstől
    megroncsolt méhvel,

    nem jut eszetekbe
    az édesanyátok?

    Forrás: MEK


  • Tóth Árpád: Visszhang

    Mi az, mi szerte a hazában
    Üres hordónál különb módra pang?
    A (bank).

    Mi az, mit összeszedni nem tudok,
    Bár falba verjem a homlokomat?
    A (kamat).

    Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
    És nincs isteni hatalom,
    Amelynek segélyével testet öltsön?
    A (kölcsön).

    Hová küldöm az uzsorást,
    Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
    (Fenébe.)

    Forrás: MEK