https://verskucko.com

Címke: társadalomkritika

  • József Attila: Majd emlékezni jó lesz

    Rimánkodik az éghez sok bolond,
    hogy bújjanak beléjük hars erények.
    De ők alattomosak és szerények,
    suttyomban élnek, harangjuk kolomp.

    Én ilyen gyermek nem vagyok.
    Fogamban szaporodik az idegen anyag,
    mint a halál is szívemben.
    Hanyagtársadalmunkra szabatos szavam van.

    Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
    a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
    melyben időm oly egykedvűen töltöm,
    mint fáradt utas pihen féluton.

    De majd fölállok s zúgom nemsokára –
    adjátok meg a munka örömét,
    adjatok kedvet, nékem nem elég
    a munkabér, a munkaerő ára!

    Közeledik az én időm. Ha már
    ennyi a kín, világot vált valóra –
    én nem csalódom – minden szervem óra,
    mely csillagokhoz igazítva jár.

    Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
    s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
    majd játszunk békés állatok gyanánt
    és emlékezni s meghalni is jó lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mert az ember

    Mert az ember mindenre képes:
    fogat piszkál, mikor kivégez,
    koporsódnál újságot olvas,
    még bekecse bőre is ordas.

    Mert az ember mindenre képes:
    bankókra váltja, amit érez,
    pénzzé teszi szerelmét, gyászát –
    kamatozó letét a válság.

    Mert az ember mindenre képes:
    kétli, amiben illetékes,
    ám abban, mihez köze nincsen:
    olyan biztos, akár az isten.

    Mert az ember mindenre képes,
    ha megsimít is – összevérez,
    ha megsegít is – föld alá nyom.
    Élete túltesz a halálon.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Kányádi Sándor: Árnykép

    nagy riadalom támad
    az árnyékok hivatalában
    ha tudomásukra jut
    hogy van aki még mindig
    nem ijed meg a
    tulajdon árnyékától

    összedugják a fejüket
    és egyhangúlag
    megvonják a gyanúsított
    tulajdon árnyékát

    majd idő teltével
    kettőzött árnyékkal
    látják el

    kezdetét veszi a szorongás
    mely lassacskán
    rettegéssé fajul

    még a tulajdon árnyékomat
    is követik
    motyogja a boldogtalan
    sejtve-sejtvén
    hogy a sajátjának vélt
    árnyéka sem az övé

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csokonai Vitéz Mihály: A kevély

    Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
    Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
    Felemeli orrát a többiek felett,
    Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
    Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
    Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
    Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
    Mintha csak ő volna ember a világban.
    Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
    Útálván a véle testvér főld porait.
    Sőt büszke lelkének az esik terhére,
    A Teremtőt azért veszi crisisére;
    Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
    Úri tüdejének színi ugyanazt kell. –

    Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
    Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
    Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
    Így több becsűletet fogunk adni mi is.
    Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
    Mégis a hasonló embert fel sem venni!
    S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
    Azzal pretendálni tőle becsűletet.
    A becsűlet olyan dögpárának langja,
    Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
    Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
    S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
    Az embernek igen kényes természeti,
    S magát megvettetve látni nem szereti. –
    Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
    Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. –
    A kevélység csupán a bolondnak gondja;
    Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
    Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? –
    Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
    Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
    Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
    Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
    Gyermekségből támadt fényes buborékok!
    Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
    Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Pavletits Béla előadása

  • Petőfi Sándor: Az őrült

    – – – – Mit háborgattok?
    Takarodjatok innen!
    Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
    Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
    Megkorbácsolom a világot!
    Jajgatnak majd és én kacagok,
    Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
    Hahaha!
    Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
    De a halál azt mondja: csitt!
    Egyszer már én is meghalék.
    Mérget töltöttek azok vizembe,
    Akik megitták boromat.
    S mit tettek gyilkosaim,
    Hogy gaztettöket elleplezzék?
    Midőn kiterítve feküdtem:
    Reám borúltak s könnyezének.
    Szerettem volna fölugrani,
    Hogy orraikat leharapjam.
    De nem harapom le! gondolám,
    Legyen orrok és szagolják,
    Ha rothadok, s fúladjanak meg.
    Hahaha!
    És hol temettek el? Afrikában.
    Az volt szerencsém,
    Mert egy hiéna kiása siromból.
    Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
    Ezt is megcsaltam.
    Ő combom akarta megenni:
    Én szívemet adtam oda,
    S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
    Hahaha!
    De hiába, csak így jár,
    Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
    Mondják: virágnak gyökere,
    Amely fönn a mennyben virúl.
    De ez nem igaz.
    Virág az ember, melynek gyökere
    Ott lenn van a pokolban.
    Egy bölcs tanított engemet erre,
    Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
    Mért nem lopott? mért nem rabolt?
    Hahaha!
    De mit kacagok, mint a bolond?
    Hisz sírnom kellene.
    Siratni, hogy oly gonosz a világ.
    Az isten is felhőszemével
    Gyakran siratja, hogy megalkotá.
    De mit használ az ég könyűje is?
    A földre hull, a ronda földre,
    Hol az emberek lábbal tiporják,
    S mi lesz belőle,
    Az ég könnyéből?… sár.
    Hahaha!
    Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
    Érdempénz melleden a nap,
    S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
    Hm, így eresztik el a vén katonát,
    A hosszu szolgálat jutalma
    Egy érdempénz és rongyos öltözet.
    Hahaha!
    S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
    Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
    Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
    Az asszony vonzza magához a férfiakat,
    Mint a folyókat a tenger;
    Miért? hogy elnyelhesse.
    Szép állat az asszonyi állat,
    Szép és veszedelmes;
    Arany pohárban méregital.
    Én ittalak, oh szerelem!
    Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
    Mint egy mézzé vált tenger;
    De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
    Mint egy méreggé vált tenger.
    Láttátok-e már a tengert,
    Midőn a fergeteg szánt rajta
    És vet beléje halálmagot?
    Láttátok a fergeteget,
    E barna parasztot,
    Kezében villámösztökével?
    Hahaha!
    Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
    Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
    Még várok holnapig;
    Ha holnap sem lesz a végitélet:
    Beások a föld közepéig,
    Lőport viszek le
    És a világot a
    Levegőbe röpítem… hahaha!

    Szalkszentmárton, 1846. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Mondd, mit érlel…

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél;
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél;
    ültetne krumplit harmadába
    s nincs szabad föld egy kapa se,
    s csomókban hull a hajaszála
    s nem veszi észre maga se?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek öt holdja terem;
    lompos tyúkja kárál a torsra
    s gondjai fészke a verem;
    s igája nem zörög, sem ökre
    nem bőg elnyújtva – nincs neki –
    s mélyéről párolog a bögre,
    ha kis családját eteti?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki maga él, maga keres;
    levesének nincs sava-borsa,
    hitelt nem ád a fűszeres;
    egy tört széke van, hogy begyújtson,
    repedt kályháján macska ül,
    ritmust lóbál az ajtókulcson,
    néz, néz, s lefekszik egyedül?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki családjáért dolgozik;
    veszekszenek, kié a torzsa,
    és csak a nagy lány néz mozit;
    a nő mindíg mos – lucsok holtja –
    szájíze mint a főzelék
    s a szigor a lámpát ha eloltja,
    csend fülel, motoz a setét?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki a gyár körül őgyeleg;
    helyén a kapszlit nő kapdossa
    s elfakult fejű kisgyerek;
    s a palánkon hiába néz át,
    hiába cipel kosarat,
    szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
    s lebukik, hogyha fosztogat?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki sót mér, krumplit, kenyeret,
    hozomra, újságpapirosba
    s nem söpri le a mérleget;
    s ritkás fény közt morogva rámol
    – az adó hosszú, nagy a bér –
    s mi haszna sincs, hiába számol
    többet a petróleumért?

    S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol;
    felesége a padlót mossa
    s ő másolás után lohol;
    neve, ha van, csak áruvédjegy,
    mint akármely mosóporé,
    s élete, ha van élte még egy,
    a proletár utókoré?!

    1932. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Forgácsok

    Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
    most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
    most, amikor minden recseg-ropog,
    szakálla nő a kőnek, és mindenki fél

    ∗

    a semmibe hullanak ismét a szavak
    közönyösen sután az elcsukló mákgubók
    szopogatni kellett volna őket még idejekorán
    amikor megérkeztem dél volt most este van

    ∗

    Nem tudom, mi az a tisztesség.
    Mostanában újra a gyomrom jelzi,
    ahogy már korábban is. Föl-le,
    föl-le, szakadatlan hullámzással.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszúállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: ISTEN MONDJA

    Talán eleve robotokat kellett
    volna kreálnom: érzéketlenebbül
    azok se tennék dolgukat e földön,
    midőn a közvagyont kell pléhpofával
    ragadozók prédájává alázni.

    Szeretet, jóság, készség áldozatra,
    igazságérzet, közösségi szellem,
    tartás, műveltség nemcsak múzeális
    erény immár, de tárgya közröhejnek.

    Egy szempont van csupán: a célszerűség –
    és sanda cél nyíltabban szentesíti
    a piszkos eszközt.
    Ezt kellett megérnem.

    Kreáltam volna robotokat inkább –
    s nem égetné orcámat most a szégyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Ének karácsony ünnepén

    Ma a bilincses millióknak
    Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
    S újra megátkoz téged,
    Csalárd legenda, betlehemi jászol,
    Hazug fölkentség, ál szeretet.

    Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
    Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
    Sem a vezér-csillagnak,
    Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
    Mely megfeszíttetett igazán.

    Ma a sírokat bontogatjuk
    S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
    Melyekbe, hajh, becsalta
    Hazug fénnyel a betlehemi csillag
    A Szeretet hiszékenyeit.

    Ma hóhéraink Jézusához
    Hallelujázni nem vihetnek minket,
    Megmutatjuk egymásnak
    Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
    S bosszura hívjuk a szíveink.

    Ma bús fejünk álomra hajtván,
    Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
    Kél iszonyú rajban
    S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
    Megfizetni vad századokért.

    Ma is Gyülöletet ünneplünk,
    Miként tegnap, holnap és újra-újra,
    Gyülöletet és Harcot,
    Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
    Az egész Földön a mi szivünk.

    Forrás: Lélektől lélekig