Címke: teremtés

  • Bede Anna: Teremtés

    Tudom, hogy lehetetlen.
    Azért csinálom!
    Légvár – bevehetetlen.
    Halálos álom.

    Tudom, hogy megtorpanok.
    Erősebb nálam.
    Tengerre szállnék gyalog,
    lehúz az áram.

    Szemembe árad a fény,
    igéz a Minden;
    szavakba hogy önteném?
    Messze van innen,

    hol renddé rendeződik,
    mi volt s mi lesz még,
    s az ég leér a földig…
    Tenni szeretnék!

    Teremteni világot,
    egyet az Egyben.
    De térdig sárban állok.
    Ki húz ki engem?

    Istennek sem volt tréfa,
    pedig ő isten…
    Megingok nagyon néha
    erőben, hitben.

    Lehetetlent akarok
    esztelen áron.
    Tudom, hogy belehalok.
    Azért csinálom.

    Forrás: Art-Poétika

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágének

    Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
    világokat tudnánk emelni s rontani.
    Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
    pergő csillagoknak avarán léphetnél.

    Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
    napoknak, holdaknak járása más volna.
    Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
    nem volna virradat, nem volna alkonyat.

    Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
    az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Ádám

    Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
    s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

    Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
    körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

    Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
    Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
    amelyből fájó sorsomat öröklöm.
    Bár láthatnálak színről-színre téged,
    hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
    őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.


    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Égi korona alá

    Égi korona alá írom
    annak, aki Él:
    Engem megvagdaltatál,
    s meg nem térdeltethetél.

    Lásd, teremtett szerveim
    kihúnynak a nap alatt.
    Én homályból s hiányból
    megalkotom magamat.

    De lágy csillagrendszered
    egyben fény, meg egyben árny,
    zümmögő kísérleted
    teremtett van meg hiány.

    De lágy csillagrendszered –
    ilyet nem alkothatunk:
    Te a semmiből növelsz
    eleven fát meg gyalut.

    De lágy csillagrendszered
    noha lüktet: híja van.
    Híja s maga: múlandó –
    nézheted-e e boldogan?

    Írom azért: tisztelem
    minden múló csillagod.
    Míg múlandó az örök,
    tiéd addig nem vagyok.

    Tiéd a fa meg a csont,
    fábóli asztalsarok,
    tiéd két csont-könyököm,
    mégis tiéd nem vagyok.

    Sírom fejében a kő,
    kőben a kőangyalok,
    tiéd testem meg a nyű,
    mégis tiéd nem vagyok.


  • Szécsi Margit: A hetedik napon

    Meghalt a fennsíkon az Úr –
    kié lesz kenyere, bora?
    Lépj rá a földre, hogy legyen,
    és el nem múlik soha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Járd el a földet, hogy legyen,
    s összeáll csillag-pora,
    új létezők fölött röpül
    az új végzet lova,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe,
    a magasság, mélység kora:
    hegyen a csillag,
    síkon a sínpár beton-fogsora,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    S a kisugárzó flaszteren
    fölveri standját a kofa,
    s kinől a reszkető lidérc,
    csokrokat habzsol foga,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe:
    kisteknőben a baba,
    nászágyban az ifjak,
    földben a holt,
    rajta virág és moha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Meghalsz az úton, mint az Úr,
    ki nem pihent meg soha,
    lépj rá a földre, hogy legyen –
    bejárhatatlan csoda,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.


  • Szécsi Margit: Páva a tűzfalon

    Csodálatossá formált az élet,
    az én nagyuram.
    Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
    úgy születtem én csakugyan.

    Mert az anyaméhből kijövet
    nem vágytam vala sírni.
    Úgy kellett felnőttre-méretezett
    pofonokkal életre-bírni.

    És fölvette a faragó-fejszét a sors,
    illesztette vállaimra,
    s ami addig volt hold-szerű kő:
    csupa tűz lett és szikra,

    csupa inda, buja halál és élet,
    csupa tündöklés, vétek,
    és az én lelkem a Mindenség lelke,
    és az én tagjaim mint a tiétek.