Mire faragtad ezt a nagy sziklát, Uram? Gondoltál-e mellé valamit, e cikkcakkos formának van-e titkát rejtő oka, mit földi szem alig lát: akartál-e velünk, Uram, valamit?
Mire faragtad Uram e kis embert s e nagy sziklát ide a tó fölé: miért mozgatod meg esténkint a tengert, mért szólaltatod, ki hallgatni sem mert téged? Mért hoztál el a tó fölé?
Magyarázd el, mintázó, titkodat, mért faragtad a fűszálakat hegyesre, mire vagyunk csak úgy a létbe vetve, kerek és görbe formákba jegyezve, változva, kopva, megújulva egyre sziklák, emberek, varnyúk és lovak?
Föld az, ami föld alakját ölti, és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti, és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti, és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti, és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.
AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE
És elhatározásra jut Taiova, és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,
és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből, és a földből megteremti az első világot, és törvényeket ültet az első világba, és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti a növényeket, és szívósságot ültet a növényekbe, és nevet ad a növényeknek, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti az állatokat, és alázatot ültet az állatokba, és nevet ad az állatoknak, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból és a földből megteremti az embereket, és bölcsességet ültet az emberekbe, és nevet ad az embereknek, és az első világba helyezi őket
és szemügyre veszi Szotuknang az első világot, szemügyre veszi az első világ törvényeit, az első világ növényeit, az első világ állatait, az első világ embereit,
és a törvények közül kiválasztja a megértést, és megteszi az első világ törvényének, és a növények közül kiválasztja a négylevelet, és megteszi az első világ növényének, és az állatók közül kiválasztja a kígyót, és megteszi az első világ állatának, és az emberek közül kiválasztja a halászt, és megteszi az első világ emberének.
A TEREMTÉSRŐL
A Teremtés ajtó; amely a semmiből a valamibe nyílik, és sarokpántján öröktől fogva jár.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II
Mint hónapok óta minden este, Sziliomomo kint áll az ablak előtt, és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban, és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról a sündisznókaktusz kehelyalakú virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros, Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen vissza akarja vonni a véleményét, amikor Palaomauki váratlanul abbahagyja a kukoricaőrlést, kezét ölébe teszi, és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében, mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi, hogy figyelmét teljesen neki szenteli, és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE “(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“
Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.
EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT
Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak, és elvetik a nemtelen érzelmeket, azok értik a Teremtő tervét, akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket, és nem vetik el a nemtelen érzelmeket, azok nem értik a Teremtő tervét.
EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.
A szeretet a Teremtő szándékának megértése,
a szeretet színhelye a Földtest, a szeretet kezdete a világosság, a szeretet módja az odaadás, a szeretet eszköze az alázat, a szeretet útja a követés, a szeretet iránya a közeledés, a szeretet jelentése a bizonyosság, a szeretet célja a tökéletesedés,
a szeretet minden ember kötelessége.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ
Ó, urunk, add, hogy legyen még gyerekünk, add, hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne, mondjuk, még négy fiú meg még egy lány,
persze, lehet több is, de ha egy mód van rá, kevesebb ne legyen, arra kérünk, nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt, Polipkoimát meg Hopaqát, aki van, szeretjük mi őket, nagyon is szeretjük, csak hát olyan nagy bennünk a szeretet, hogy úgy érezzük, túl sok két gyerekre, még legalább ötre futná belőle, olyan nagy, kérünk, teljesítsd a kérésünket, hidd el, mindnyájan jól járunk, nekünk nagyobb lesz az örömünk, neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.
AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET
Ma elhibáztam az őzet, de nem szidott össze érte otthon a feleségem, Palaomauki, és nem mondta, hogy ez annak a jele, hogy öregszem,
szerintem ez annak a jele, hogy ő is öregszik, és egyre jobban megérti, hogy öregszem.
SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN
Itt ülök kint, a ház előtt, a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkövön, amelyet még néhai apai nagyapám, Maszaviszteva görgetett fel ide a völgyből ülőkének, és amely része a földnek,
itt ülök, és néhai apai nagyapámra, Maszavisztevára gondolok, aki után csak ez a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkő maradt, amikor maga is része lett a földnek.
Búcsú az ifjúságtól
Jó volt az izmok rugalmassága, a feszülés és ernyedés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a csontok szilárdsága, a tartás és keménység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a láb fáradhatatlansága, a könnyűség és fürgeség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a kéz biztossága, a nyugalom és rezzenetlenség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szem élessége, a megpillantás és felismerés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az elme fogékonysága, a kíváncsiság és merészség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a gondolatok szárnyalása, a magasság és mélység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szív tisztasága, a gyanútlanság és őszinteség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az érzések izzása, az öröm és elragadtatás, búcsúzom tőled, ifjúság,
Haldokló dala I.
Éltem, nem bánom hát, hogy meghalok.
Haldokló dala II
Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. De nem félek, mert megint lesz erőm.
SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL
Tavaszi ének
A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik, a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik, a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik, a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik, a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.
Böjti ének
Uram, könyörülj rajtam, vedd el éhemet, vedd el szomjamat, hogy minden gondolatomat neked szentelhessem.
Ének legénykorából
Csosovi hegyén felhő ül, az oldalban süt a Nap, de a csúcs felett borult az ég,
ma nem láttam Palaomaukit, az arcom mosolyog, de a lelkem bánatos,
Igen, tudom, még nem volt a világ, Csak az erők nyugalmas vize, Fojtott dühű, nagy vize, Nem volt még hal se, de halat akart, Nem volt még dal se, de dalolni akart, Asszony se volt még, isten se volt még, Vagy isten volt-e az egészen férfi, Egészen gyermek, nem tudom,
Most munkás lehet, vagy talán költő, Hiszen mindegy a munkás, a költő – Ő volt még egyedül, nagyon magába, Mint én vagyok most, olyan magába. Tehetetlen volt, csak szeretet volt, Társat akart és csak szeretet volt.
Nem tudott tán még beszélni se, Nem tudott tán már hallgatni se, Társakra gondolt, asszonyra gondolt, A te víg, meleg szemedre gondolt, Aki ha látná, nagyon szeretné, Aki ha lenne, nagyon szeretné, Frissen fürödve jobban szeretné. A te víg, meleg szemedre gondolt S a vízbe lépett, A víz fölbömbölt, ahogy belépett, Elnyelte, mint a villámot az éj És ő lesüllyedt a fenekéig, Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhőkbe szállt a szíve fölött, Jéghegyekké vált a háta mögött, Akkor születtek a hideg csillagok, Akkor születtek a meleg napok, Ő volt még egyedül, nagyon magába, Társat akart és csak szeretet volt, Terád gondolt és az, az megölte, Meglеtt a világ – csak szeretet volt – Akkor megölte.
Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd, foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind, páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj, otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu, elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét, a Bozót Törvényét jól ismerem én, kutyával ugatok, üvöltök a sakállal, de ez most nem szemeteknek szól, mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve (mindjárt jövök én is), csak ezt a pár jelet itt hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába, hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom. Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak a hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek szorít ki, belülről, kifelé fordult zabáló bestiaszámon.
Valami van itt, valamit szimatolok, amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen, vízi mezőkön – önmagam és én – én és ő – apja nem én vagyok – s ő mégse apám.
Van valami, más, mint az a Törvény, van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett, nem anyaméhből származik, itt születik most makogó két vastag, cserepes ajkam kínjában széttárt nyílása közül, buggyanó könnyek magzatvize mellől, ahogy előrebukó torokkal hörgöm el az új jeladást: is-ten… is-ten… is-te-nem könyörülj!
