Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet.
Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?
Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Aki ha lenne, nagyon szeretné,
Frissen fürödve jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Társat akart és csak szeretet volt,
Terád gondolt és az, az megölte,
Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
Akkor megölte.
Forrás: Lélektől lélekig
Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa –
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő –
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét –
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrük szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép –
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én –
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár –
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz –
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
Forrás: Lélektől lélekig
Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd,
foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind,
páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj,
otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu,
elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét,
a Bozót Törvényét jól ismerem én,
kutyával ugatok, üvöltök a sakállal,
de ez most nem szemeteknek szól,
mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
(mindjárt jövök én is), csak ezt a pár jelet itt
hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába,
hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom.
Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
a hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
szorít ki, belülről, kifelé fordult zabáló bestiaszámon.
Valami van itt, valamit szimatolok,
amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen,
vízi mezőkön –
önmagam és én – én és ő – apja nem én
vagyok – s ő mégse apám.
Van valami, más, mint az a Törvény,
van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett,
nem anyaméhből származik, itt születik most
makogó két vastag, cserepes ajkam
kínjában széttárt nyílása közül,
buggyanó könnyek magzatvize mellől,
ahogy előrebukó torokkal
hörgöm el az új jeladást: is-ten…
is-ten… is-te-nem könyörülj!
Forrás: Lélektől lélekig
Lendült, szökött az első mozdulat:
karjának izmát érzé már a sánta,
mely szinte végtelenbe szétszaladt
s a gyors bolygók terét magába zárta.
A második: görcsös volt. Elgyötörte
egy pontra szegzett szívós indulat,
mely álmodott fenn-fénylő pajzsokat
és rejtett kincsek századát a földbe.
Pinty-csőrnél gyengébb volt a harmadik,
csöpp rezdülés a két nagy társ tövében,
fürödve az erő fölöslegében.
Onnan való, ahol békénk lakik,
hol tág kút tátong mindennek szívében,
s a tett boldog, ha benne alhatik.
Forrás: Lélektől lélekig
Az állatok kicsit odébb álltak,
a lélegzetnek csak a lehét kapták,
nem az egész lélegzetet.
Így jutott nekik agyag-agy,
de kárpótlásuk: ember-szemek.
Ők az almából se kaptak,
mi nyeltük le a tudatot,
így lett vagyonunk a világ,
s ők a szegény ártatlanok.
Az az órjási lélegzet,
ami életet lehell,
az teremti féltestvéreink,
s bélésnek belénk rejti őket el.
Forrás: Lélektől lélekig
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüngni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!
Forrás: Szeretem a verseket
Szóltam: Uram, az én imám merész,
a templom-ívük keskeny és nyomott.
És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
magadnak építs bátor templomot.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
Magányos-e a szörnyű végtelen,
Egyedül állasz a világ fölött,
Mint óriás rab, örök száműzött?
Mikor teremtő szent láz tüze éget,
Nem kutatod-e át a mindenséget,
Hogy valakire lelj, aki megért
S veled csodálja lelked remekét?
Nem dobban-e meg óriás szíved,
Mikor szavadra egy világ siket
S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
Egek egébe néző örök szikla?
Talán szíved nincs. Közönyös szemed
E mély világ titkára rámered
S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
Hervadt rózsára, eltiport vetésre?
Forrás: Lélektől lélekig
Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?… Nem élek?… Álmodom?…
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!
Forrás: Lélektől lélekig
