Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.
Majd, mint az ezüst, fényleni
Kezdett a boglyák bús sora.
Az egész földre ráborult
A ragyogó éj mámora.
Szikráztak fönn a csillagok
És lenn a rőt pásztortüzek:
Az ég és föld szerelmesen
Egymásnak titkokat üzent.
Forrás: MEK
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál’,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
A határban
Nagy játéktér a tág határ,
de nincs játszó gyerek.
– Mégis van: a szél a búzákon,
lám, végighempereg.
Margaréta
Ni, milyen szép a margaréta!
mint egy apróka nap:
közepe sárga, szirmai
vakító sugarak.
Március
Mint piszkos vízbe mártott,
s most lecsurgatni tartott
ujjak, olyanok még a
vadgesztenye-levélkék.
Kép szürkületkor
Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
a tenger: olyan mereven-habos.
És a város sok csúcsával, tornyával,
mint egy szálkásan eltört faderék.
Újhold
Olyan a hold most, mint egy óriás
levágott körme,
s a csillagok, mint csodájára csődült,
temérdek törpe.
Ágyam
Együtt aludtam benne az apámmal.
S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
egyre kijjebb szorítottam belőle.
Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Tavaszodik már az idő,
beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
kék egével, napsugárral
a tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
nem idegen énnekem;
ha sivár az élet útja:
gyönyörűnek képzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Szélhárfa a költő keble, ha
némán, magába zárva áll,
sok szép daleszme szunnyadozva,
mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
hoz rája rózsalevelet,
megcsendül ím a hárfa hangja
és zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
és sárga lombot hord legott,
gyászos rokonság érzetében
a hárfa húr is felzokog.
De hogyha Istennek haragja
viharzik a szent hon felett,
mi hárfa volt, most vész harangja,
és felsikolt és megreped.
Forrás: magyar-versek.hu
Örülj a tavasz-újulásnak!
A sugarak új ágyat ásnak
a vágyódásnak.
Hozsannát zengj a friss vetésnek!
A magvak új utakat vésnek
a cselekvésnek.
És csókot ints a kis pataknak!
Bölcsője, – akik benne laknak –
a kis halaknak.
Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
Mert benne új erők beszélnek
ezer veszélynek.
És a veszélyt ne féld! Az Égre
tekints, ha estél tűzre, jégre,
megsegít végre.
Forrás: magyar-versek.hu
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.
Forrás: magyar-versek.hu
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: magyar-versek.hu
