https://verskucko.com

Címke: természet

  • Viktor Szosznora: Könnycsepp az erdőben

    Fészkéből földre hullt
    a szárnyatlan madárfióka.

    De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.

    Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.

    Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,

    piciny, tollaska lélek, a magasba.

    Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,

    hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…

    Júniusvég. Tücsöklovasság

    topog a fűben. Halovány még a szamóca.

    A földi éjben gombák fészkelődnek.

    Leveleket lapoz az ágak ujja.

    A harmat holdasan ragyog. A békák

    a pókokat ugatják mohapárnán…

    S a légy? Surrogva száll, akár a labda.

    Hová tart? Hol merészen a zenit felé,

    hol meg hajszálrugóként visszapattan.

    Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?

    Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?

    Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek

    teremtményei… Ott valaki jő…

    Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.

    De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?

    Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.

    S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?

    Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.

    Valaki elejtette őt, de ő maga

    könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik

    könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…

    Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig

    fejem csóválva ballagtam tovább:

    miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.

    ***

    Forrás: Lélektől lélekig

    orosz, világlíra

  • Reményik Sándor: Búzaföldön

    A dűlőúton megyek álmodozva,
    kalászok kétfelől, amerre látok,
    mint tengerből színes kis hajózászlók:
    ki-kivillannak a búzavirágok.

    Ki-kivillannak kéken-pirosan,
    megannyi színes jel a halk hullámon,
    jeladások arról, hogy szép az élet
    és csendes tengeren a csendes álom.

    Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
    percig kezem a kalász feje-alja,
    és áldón, mint az elsikló kalászt,
    a tűnő életet is simogatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ikaros

    A gémet láttam, lent, a néma gémet,
    a mély, kavics-tarkázta part felett.
    Fehér kagylók közé bukott fejének
    puha párnát fakó homok vetett.

    Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
    s hogy éri őszi záporok nyila.
    Tragikusabban nem zuhant Ikaros
    a tenger tajtékos szikláira.

    Hullám hullám után illant az éjbe,
    s rém lett belőle, bántó torzalak.
    És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
    ezüst páncélban csillogó halak.

    A gémet láttam, lent, a néma gémet:
    temetőjére halkan hullt a hó.
    Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
    mint egy pólusra tűzött lobogó.

    A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
    s a szél zúgott zimankós éneket…
    Magasan, büszkén, fényes őszi égen
    láttál-e már vonuló gémeket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A kis gomba dicsérete

    Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül.
    Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.

    Mellette zúgva tombol el havasok patakja,
    Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja.
    Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak
    A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak.
    Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák
    Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják.
    Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül,
    Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.

    De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll,
    A fű közül a fára fel nevetve kandikál.
    Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek:
    Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.

    Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken,
    Bizalmasan és csendesen és engedelmesen.
    Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák:
    Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.

    Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget,
    S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Farkasrét

    I.

    Másvilág

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    ez a föld, ez az ég, meg a domb,
    ahol heverek;
    zöld szálak előttem: a fű ring,
    a lepke, a nap, gyönyörű mind;
    virágok arca mögött a táj
    idevillog a bokrok alatt,
    nézem, a szöcske merre száll,
    nézem, a hernyó hogy harap.

    Harap a szív is odabent
    s harapja szomjuság;
    a szem kószál, örök gyerek,
    de a lélek befele rág.
    Úgy kellene, kellene, kellene már
    valami nyugalom, valami
    gyönyörű feledés,
    amelyben ujra örűlhet a
    csalódás és keresés!

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    minden odaki;
    szemem madárként járja a fényt
    s a színt csokorba köti.
    Mi a hegy, vagy az ég neki?
    Mintha csak odanyujtanám, vagy
    mintha egész elválna, el:
    leszalad játszva a völgybe s az ég
    kék rétjén hosszan elhever.

    Kint szép a világ: Másvilág!
    Tűzcsipke a napban a rongy!
    Bent sorvadoz a perzselő
    szomoru, szomoru szomj.
    Halott a szépség idebenn.
    Igazi vigasznak már csak a
    halál lehetne elég;
    de mit ér a halál nyugalma, ha
    nem érzem majd gyönyörét?

    Kábúlt, pirosfekete bogarak
    hevernek a bodza fehér
    virágernyőjén, lelküket
    altatja nehéz, buta kéj.
    Kis testvéreim, nektek is
    szomorú volt az ég, a föld?
    Unt gyászt fed minden tarka kép?
    Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
    s a Másvilág csak kifele szép?

    Bár volnék részeg, mint virág-
    sírjukban a bogarak itt;
    vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
    aki sír és ujjászületik!
    A fekete ég kibőgi magát
    s utána ragyog a csend:
    de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
    a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
    s az egész világ odabent?

    II.

    Virágok közt

    Csupa virág a hegyoldal
    csupa virág a hegy,
    a nyár csillagszemü népe
    csókolja a térdemet.

    Szöcskék rebbennek; a lepke
    lila szirmon kis lila láng;
    száraz kóró a kezemben,
    nyakazom a csalánt.

    A virágok törpe népe
    oly gyönge, alázatos:
    bókol, ha nem éri a lábam,
    törik, ha rátapos.

    Ugye, óriás vagyok én itt?
    – mondjátok, gyerekek!
    És mégis én, az ember,
    búcsúzom tőletek.

    Ti vagytok az örök élet,
    ti vagytok a föld szemei,
    melyekkel a fekete
    isten a napot nézegeti.

    A vak isten a fekete mélyből
    maga fölé kilát,
    látja, hogy elszakadtam
    s lettem külön világ.

    Virágok, az én világom
    be magányos, be kicsi!
    Még itt vagyok; de jön egy nyár,
    s kibujtok, föld szemei,

    kinéz veletek a vak föld,
    az élő, isteni por,
    s megviszitek ősszel a hírt, hogy
    már nem vagyok sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Beney Zsuzsa: Tündérfelelgető

    Hol a lakásod?
    Gyökér, lomb alatt,
    ágak között, fény és árnyék
    gerendarácsa alatt.

    Mi az ételed?
    Méz a napból, só a dérről,
    dió és cseresznye,
    hajnali kalács.

    Barátod van-e?
    A tűzlobogás,
    holdas lányok, naplegények,
    odalent a tófenéken
    a kőkoronás.

    Ágyad ki veti?
    Azt maga Tél –
    párnám a hó.
    Ezüstös szellő, jégfodrú szellő
    a takaró.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárközi György: Szikla

    Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
    Amint én nézek le már százezer éve.
    A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
    Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

    Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
    S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
    Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
    De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

    Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
    Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
    Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
    Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.
    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.

    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig nem vándorolt utak:
    Enyém egyik.

    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz – hiszem vakon:
    Hó és szavak.

    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.
    A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah… szerda volt.

    Fordította: Erdélyi Z. János

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorgosz Szeferisz: A színpadon

    A tenger. Hogy lett ilyen a tenger?
    Éveken át a hegyekben tétlenkedtem,
    elvakítottak a szentjánosbogarak.
    Most a tengerparton várom,
    hogy kikössön egy-egy összetákolt
    tutajon valaki.

    De hát elmérgesedhet a tenger?
    Egyszer felszakította egy delfin,
    majd egy sirály szárnyhegye.

    És mégis édes volt a hullám,
    mikor gyermekként belevetettem magam,
    és akkor is, mikor legényként
    a kavicsok formáját vizsgálgattam,
    ritmusokat keresve,
    a Tengeri Öreg szólt hozzám:

    „Én vagyok a te földed.
    Lehet, hogy senki sem vagyok,
    de azzá változom, amivé szeretnéd.”

    (Szabó Antigóné fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    J