1.
Az esztendő ma átbillent az ormán,
lejtője várja: nyári s őszi rét,
és lenn az őszi táj alatt, mogorván
komor vidék: a téli vaksötét.
2.
De láttad-é, ha fogy homálya,
s újból emelkedőre hág?
Március és május csodája
s csodákon túl új csúcsa várja,
s tágul élet, tágul világ.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük, mint az acél;
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző.
Künn legelész már a jószág,
ilyenkor szép ez az ország:
nem papoké, nem uraké,
hanem a napsugaraké.
Árok parton nyit a kökény, –
sose búsulj, szegény legény:
jut neked is egy szál pendely
tele tüzes szerelemmel.
Most virágzik fűzfa-nyárfa,
most örüljön minden árva:
ég az apja, föld az anyja,
testvére a küzdő hangya.
Sárga virág a zöld réten,
kis pacsirta a kék égen;
nem szánt, nem vet, csak énekel,
nem kérdi, hogy kit érdekel…
Forrás: Meglepetésvers.hu
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
Forrás: Lélektől lélekig
A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszín róluk
a mély-tányérba csorog.
A szomszéd kérnényből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedűlnek.
Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.
Forrás: Lélektől lélekig
Borús vagyok, hát játszom:
a hóból ki se látszom,
a hóból, havazásból,
e duhaj hóvilágból
Körhinta forog velem
zajtalan szél-tengelyen,
fák, terek, villamosok-
hó-láncba kapaszkodok.
Hajamon hó a kucsma,
csurog nyakamba lucska,
hátamon végigpereg,
belül is fehéredek.
Havazok csontomban is,
szakadó gondomban is-
a hóból ki se látszom,
borús vagyok, hát játszom.
Forrás: Lélektől lélekig
Kijönni minden kőtoronyból
megérezni az omlást
földre szorított füllel tudni
évtizedes bolyongást
mint földrengést az indiánok
szigetlakók a tájfunt
gyökér jósolja így a tűzvészt
mely a fatörzsön átfut
végigrohan a szél a parton
a szél a láthatatlan
a kapitánynak tatvitorla
bőg fenn a szélviharban
mert jel s jelzett feszülni vágyik
mint vad ha utolérték
de kijönni a kőtoronyból
csak ez lehet a mérték
Forrás: Lélektől lélekig
Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.
A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.
Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.
A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.
De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.
Forrás: Lélektől lélekig
Magam vagyok bogáncsruhámban.
Egykor enyém volt a csillagos ég is,
s mind e világnak
sípomon én muzsikáltam.
Most hangol a Semmi, húrjába kap.
Most barlangomba nem köszönt
be a vendég,
csak szalamandrák tarka népe jő,
és a hold látogat meg
néhanap.
Forrás: Lélektől lélekig
