https://verskucko.com

Címke: természet

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hamvas Béla: Idézet

    „A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Tóparton

    Titkolódzó, égszínkék habokban
    ezüst naszádon úszott át a hold…
    S a nyári éjnek mystikus fátylában
    remegve játszott száz piciny kobold.

    Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
    egy tündér-ország rezgő fátyola…
    Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
    mint vártemplomban búgó orgona…

    Egy vén daru vonult a tó felett,
    ő zengte el búsan panasz-dalát,
    s a csillaghulló nyári éjjelen
    fáradt szívem itt megnyugvást talált…

    A daru elment… s egy pillanat alatt
    zokogni kezdett sok piciny kobold…
    A titkolódzó, égszínkék habokban
    ezüst naszád úszott át: a hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Reggeli ének

    A reggelt éneklem, az enyhe szépet
    Ó reggeleim!
    jó reggeleim!
    Testem mint egy eleven béke ébred
    Tejjel és mézzel folynak ereim.

    Lelkem kilép az álom fürdejéből
    Megint üde már
    oszlik köde már.
    Kilép az álmok sötét erdejéből
    s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

    És így néz széllyel hajnala hegyérül
    mély multja fölé,
    mult mélye fölé
    s a tegnap és a tavaly köde gyérül
    lába alatt, amint néz lefelé.

    Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
    a táj köd-egét
    homályüvegét
    s a kukoricaszál, a lenge, délceg
    hogy hajlogatja tollas süvegét.

    S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
    a szerte határ,
    mit a menny kitár
    s egy messze vers ébredő ütemével
    kóvályg benne, mint hajnali madár.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sólyomfi Nagy Zoltán: Engedd, hadd történjen

    Engedd, hogy az inged alá
    könnyű szél befújjon
    Hajad hosszú fürtjei közt
    játékosan bújjon

    Engedd, hegyi patak vize
    arcod megsimítsa
    Mélyről bukkant hűvösével
    lelked szomját oltsa

    Engedd kelő Nap korongját
    szemedben csillanni
    Tüzesedő vörös fényét
    véredbe olvadni

    Engedd, hogy a föld alattad
    támaszod lehessen
    Lábad hóban, selymes fűben
    útjára mehessen

    Engedd magad friss erdőben
    szűz ösvényen járni
    Nem gondolni semmire sem
    semmire sem várni

    Engedd, szikla repedésén
    ujjad mohát érjen
    Szemlélni csak a világot
    s hagyni, hadd történjen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leopoldo Lugones: A tenger

    A tenger csupa mohó hími éhség,
    csípőd körül mint szarvasbika bőg,
    s mint roppant kar, óvón ölel a föld
    setét szegélye. Bús, opálos fény ég

    szemed hártyáján, hajadon, s e tört
    csillámok közt mint csillagos fehérség,
    őrzöd a haló esték fényességét,
    mely soká ring a víztükör fölött.

    Akár a melled, lüktető ütemmel
    duzzad egyetlen hullámmá a tenger;
    magához ránt egy párductáncú forgón,

    s morgó, garázda szavakkal becéz,
    s hogy finom combjaid közé hatoljon,
    hegyesre mered habja, mint a kés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csöndes áldozat

    Hatalmasnak indult.
    Életében osztozkodó fatársai
    ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
    Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
    és átölelve megvédeni,
    ma újra izmosabb lett,
    fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartó.

    És büszkén állt a fa.
    Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
    patak cserregett oda-oda dörgölődve
    egy-egy benyúló gyökér-bogához.
    Méhek, madarak zsongítón hangversenyeztek fülébe
    és nagyon érezte, hogy szép és erős.

    Egyszer azután jelentés jött.
    Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
    lobogóhajú tündér érkezett és megállt
    a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
    Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
    Át akart menni,
    de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
    s nem mert a kicsi tündér…
    Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

    S az reccsenve kidőlt.
    Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
    hogy két kicsi láb folytathassa útját.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Safárik Gabriella: Hegyi tó

    Köszönöm Neked…

    Soha nem volt nyugalmamban
    Rohanó senki fia holnapokban
    Add meg Benned másik felem
    Gyere múltból jövő végtelenben
    Csend-világa
    Hegyi tó

    Hűtsd le gyilkos tüzes egem
    Adj békét nyugalmat élnem
    Égetnek Hozzád futó szavak
    Elégetem gyorsan magam
    Csend-világa
    Hegyi tó

    Szózuhatag mosoly-vized
    Kagylóm-gyöngye most Tied
    Erős lelkem-medred két kezed
    Megnyugtat ölelő szerelmed
    Csend-világa
    Hegyi tó

    Tüzet vittem csillagokba – csillagokba…
    Vándor voltam évek óta – évek óta…
    Lehűlne véremben csókod ára
    Vized hegyén jég nem járna
    Csend-világa
    Hegyi tó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: Viharban

    Maszatos az ég ott nyugaton
    Pillantásom a vörös foltokon
    Megpihen, elterül s beléjük ég,
    Valami készül itt, vérzik az ég.

    Nagy csenddel surran az est
    Árnyakat bújtat, feketét fest,
    Reszkető csillagok sápadva,
    Fényüket szórják az ágakra.

    Halk az erdő bagoly se röppen,
    Valami feszült arcomra csöppen,
    Tenyerem simítja, ingembe törli,
    Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.

    Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
    Tolong felettem a sok fekete felleg,
    A cseppért vagy másért itt a bosszú,
    Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.

    Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
    Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
    Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
    Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.

    A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
    Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
    Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
    Sár borít virágot s mindenféle zöldet.

    Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
    A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
    Lassan mutatják az erősödő fények,
    Mit látok, az megrettent s félek….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig