Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezen a bús éjféltájon
minden csillagod bejárom,
dideregve, félve, fázón
a válladra hajtom fejem.
Nem elvakult szenvedéllyel
úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
a lebukó napkoronggal
nem éreztük, hogy menni kell.
Nem kapni akarunk – adni.
Minden érzést befogadni,
életet nem elképzelve,
egy igazságot követve.
Megcsendül a lelkünk húrja,
szívünk dobban: újra, újra…
Felragyognak a csillagok,
vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.
Égő láng mardossa testünk,
őrülten egymást keressük,
mámortól megittasulva,
szabad Nirvánába jutva,
meggyötörten, összetörten
pihegünk egymásra dőlten,
kéjes fájdalomba esve,
minden törvényünk megszegve.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod, arra gondoltam,
hogy sokszor
csak a testek olvadnak egybe,
máskor pedig csak a lelkek,
de talán egyszerre soha nem
ölelkezik a test, és a lélek is,
test a testtel, lélek a lélekkel,
mintha csak kenyere lenne,
vagy csak vizet ihatna
az ember test és lélek együtt,
harmóniát
csak a kettős harmónia szülne,
külön harmónia nem létezhet,
a testek harmóniái csonkák
a lelkek összhangja nélkül,
hol kenyér, hol pedig víz,
valami mindig hiányzik,
az ember így soha sem teljes,
ha lenne kenyere,
és víz is juthatna neki,
soha nem szomjazna,
soha nem éhezne,
kenyéren
és vízen is jól megélne.
Forrás: Lélektől lélekig
.kaktusz
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörűségben
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint és bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak vágytalan asszonyok
kik magukra maradnak a szerelemmel
esőktől nárciszoktól
püffed fel a hasuk
lassan lépdelnek
szépséges állatok
mikor szobájukra
leszáll az éj
testüket előbbre állítják
akár egy régi órát
ott várnak
csendben
tiltott isten ha jönne
hajnalban visszatekerik a mutatókat
odalépnek az ablakokhoz
téblábolni
szunnyadó árny között
Forrás: Lélektől lélekig
