Isten teste fogva tart,
erdők, völgyek nem engednek,
s ezer inda karja van,
rámfonva a végtelennek –
hív a lélek? – nem lehet!
Külön nincsen test és lélek
– Isten féltékeny magára –
különülni mindig vétek.
Mindig-mindig győz a test,
s örökéltű Isten teste,
kialhat a gondolat,
mint a fáradt fények este,
ám a kar, amely ölel,
Isten karja, kedves karja,
rövid álmunk, örök álmunk
befogadja, betakarja.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád,
Képed világosabb e csók prizmáin át.
Ha simogatsz, szívem, és nem kapsz erre választ,
Azt a gyönyör teszi, mely átjár s tönkrebágyaszt.
Lódul a vér, a szív kihagy egy ütemet,
Vacognak fogaim és kilel a hideg,
Fejemtől talpamig egyszerre jó s kegyetlen
Rázkódás vágtat át és dúl az idegekben,
És miközben e mély, nagy űr magába nyel,
Húsom mint villamos áramtól olvad el.
Timár György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Napról-napra nagyobb erő kell
hogy ellenkezzem az idővel
ezer kéz sem volna elég hogy
megtarthassam a maradékot
a valódi s az ál aránya
folyton romlik az ál javára
s a rejtett-sejtett bizonyosság
válik maróan bizonyossá
bizonyosság? – bizonyosságok!
testemmel pusztuló világok:
a színek formák a szememmel
az ízek nyelvemmel ínyemmel
a hangok… ám minek soroljam:
völgymély is van hegycsúcs ahol van
s teljesség… ó csak az ne látna
akinek más épség az álma
aki előtt csak ha magasba
ha lefelé az már a rosszba
s aki előtt gyakrabban egyre
kell vállalkoznom szerepekre
mígnem minden mímet levetve
leszek külső sötétre vetve
s többé nem gesztus maszka szólam
s nem érti hogy egyszerre mást lát:
csak elfordul s megvonja vállát
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.
A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.
Forrás: Lélektől lélekig
!
Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.
Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,
hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.
De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.
Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, ifjan hányszor lestelek,
Vígan, bízón kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion…
És lehúnyt szemmel híttalak,
Te testtelen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te…….. és drága szél,
Mellem remegő függönye
Hányszor dagadt…
Éji mámorban lestelek,
Hűs erdőkben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok…
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…
Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha… vér
…… feltör, és ajkamig ér
…….. bíbor iszap
……….. kicsap.
Lehúnyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között…
Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?
Forrás: Lélektől lélekig
Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Forrás: kötet
(Franyó Zoltán fordítása)
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis – hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, – de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; –
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.
Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.
Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.
A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat fordított,
két szárnya
röntgennel átvilágított
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágított,
s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
Forrás: Lélektől lélekig
