https://verskucko.com

Címke: test és lélek

  • Tóth Árpád: Elkoptam…

    Ó, ifjan hányszor lestelek,
    Vígan, bízón kerestelek.
    Bordáim rácsos lugasán
    A szívem úgy izzott feléd,
    Mint a tavaszi lugasok
    Rácsa közt piros lampion…

    És lehúnyt szemmel híttalak,
    Te testtelen és drága füst,
    Hányszor mellemre szíttalak,
    Te…….. és drága szél,
    Mellem remegő függönye
    Hányszor dagadt…

    Éji mámorban lestelek,
    Hűs erdőkben kerestelek,
    Feldúltam asszonyok ölét,
    Csak egyszer borulni föléd.

    Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
    Itt állok, és nem is tudom,
    Éltem delén vagy estelén,
    És azt hittem, hogy rádnyitok,
    Te iszonyú, te nagy titok…

    Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
    Kitakarom a mellkasom,
    E borda-rácsos bús lugast,
    Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

    Tüdőm rekedten felzihál
    A csontos rácsú furcsa kasban,
    Mint őszi szélben csapkodó
    Tépett függöny a bús lugasban…

    A vérerek bús ágbogán
    Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
    …Levánnyad róla, mint a bús,
    Elomló lomb, a gyenge hús…

    A bordák közé aggatott
    Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
    S melyből, ha néha… vér
    …… feltör, és ajkamig ér
    …….. bíbor iszap
    ……….. kicsap.

    Lehúnyom lankatag szemem,
    Itt, északi hegyek között…

    Ha rossz voltam s hanyag,
    Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
    A szikra vagy a bús anyag?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szeretők teste-lelke

    Mit tehetek én
    róla, hogy érdekel a test
    és hogy a hús
    úgy megérzi szépségeteket,
    mint a halál
    vagy az isten közelét?

    Nézd, kedves, a lélek is
    testben öleli meg a másik
    lelket, amikor
    barát barátot üdvözöl,
    testben siratja elveszett
    gyermekét az anya, s a hivő
    az úrvacsora kenyerében
    testileg akar
    egyesülni az égiekkel.

    Nem én akartam,
    hogy így legyen,
    nem én csináltam
    az életet
    s nem én csinálok
    belőle bűnt.

    Forrás: kötet

  • W. H. Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Fölér a lélekig

    Ha kimerülnek tartalékai,
    vergődik a test a lélek szerint,
    szeretne megint hasonlítani,
    régi tükörbe vigyázva tekint.

    Titkos utakon furcsán megszalad,
    árnyékát méri, fölágaskodik,
    elképzel égig érő falakat,
    és szomorú, amikor hazudik.

    Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
    lopva nézi a villanykapcsolót,
    parányi csillagokban megakad,
    s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

    Példákat keres, s nem leli magát,
    hát az se, ez se, egy minta se jó,
    ha verset ír, a ríme nagykabát,
    de megijed, mert nem esik a hó.

    A lendület a kályháig viszi,
    ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
    s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
    hogy térdelve fölér a lélekig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A távozó

    Hogy visszanézett, nem volt arca már.
    Hogy visszanézett.
    Akikben itt lakott, a maszkok,
    földdé mosódtak zöldek és a kékek,
    szétkent kupacban arcok, homlokok,
    hogy utoljára visszanézett.
    S amikor hátat fordított,
    két szárnya
    röntgennel átvilágított
    tüdőszárny, olyan ezüst –
    és szét-szétnyílott – centiméteres
    kis repülési szándék – s összezárult
    kilélegezve.
    És láttam én,
    láttam akkor, hogy az enyém,
    nem másé, sajna, az enyém,
    két vállam közül távozott,
    akár az átvilágított,
    s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

    Lámpa van a szíved közepében,
    Attól fénylik minden porcikád.
    Lámpafényed bársonyosra szűröd,
    Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
    Rózsaszínben földereng a szád.

    Hajad, az a fecske-fekete,
    Lila szikrát pattogtat az éjben,
    Köztük arcod csillog, mint a köd,
    Augusztusi csillagok között –
    Lámpa van a szíved közepében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor – Minden levél

    Minden levél és minden alkonyat
    neked babuskál, neked tartogat.

    A föllobogó fényes nyári tűz
    forróságával az ajkadba űz.

    Szádba, szívedbe, fogaid közé:
    örömmé égjek, váljak derűvé.

    Neked emel az ég fölé a táj:
    örömmé érik bennem a határ,

    hogy fölragyogjak neked mint a nap
    neked tartogat minden alkonyat,

    neked babuskál mindegyik levél,
    amely szerelmes ujjaidhoz ér,

    ha végül végig egy leszek veled:
    szerelem-nyár, szerelem-őrület

    láng legyen testünk és láng a ruhánk,
    ahogy maga az Isten szabta ránk…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – A perc kevés

    Hiába oltottam beléd magam
    nem vagy enyém, csak voltál.
    S lehetsz még, akkor sem maradsz.
    Lázadó szavam nem téged vádol
    de minduntalan belőled ront rám
    a reménytelenség.

    Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
    A megtért tudatnak már bonthatatlan
    közeg vagy: köd, víz, mely
    amint kiléptem köréből, összezárul
    s nem maradtam nyomnak se benne
    kivetett egészen.

    Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
    hogy testem veled elvegyült anyag.
    Nem lelem magam szádban, se szemedben.
    Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
    Így nézlek én társtalan rettenetben.

    Mert társat lel a lélek és a lét
    s örök legyen a pőre test magánya?
    Tízmillió év konok szégyenét
    hát soha senki sem törli le
    két testet végleg egy áramkörbe zárva?

    Ezért alélás minden ölelés?
    Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
    A száj, az öl, a perc, a perc kevés
    a folytonosság kell már, az egész
    józanul is, és izzón és örökkön.

    És enélkül már el nem nyughatom.
    S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
    én megteszem! Akard: s minden ízemben
    te lüktetsz, én meg benned folytatom
    harcom a halál pártütése ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig