Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
(Kerényi Grácia fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem az a titok,
amiről „nem beszélünk”.
A titok: s z ó t l a n.
Forrás: Lélektől lélekig
Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.
Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból –
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.
Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.
Forrás: Lélektől lélekig
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elől is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még –
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék… Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja…
Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.
Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.
Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem bírok tovább bilincset,
Nem, nem bírok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!…
…S miket leírok, elpanaszlok –
Csak szóba ömlő semmiségek!…
Forrás: Lélektől lélekig
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
„Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom…”
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen…
S hűlő kezére ráborul a férj.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka… vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Forrás: Lélektől lélekig
