https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Tóth Árpád – Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött,
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény,
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren –
    Fekvőszékem útrakél,
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:

    Mindaz, ami sohse lesz,
    Mindaz, ami sohse volt –
    Így indultam ma is el,
    Húnyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.

    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.

    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy, és jaj nekem.

    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.

    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.

    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot,
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Légyott

    A kis szobában
    csillagok hevertek
    sepretlenül,
    mint limlom és szemét
    s a toronyórák
    egyre-másra vertek.
    Akkor lehunyta
    nagy, sötét szemét.

    Haja bozótja
    lassan kúszni kezdett
    és körbeszőtte –
    fonta a falat.
    Szíve, kit bomlott
    keble kieresztett,
    darázsként szállt
    a mennyezet alatt.

    A száj fölött
    ibolyalángok gyúltak.
    Kezéhez értem,
    nyirkos ujjai
    halk zizzenéssel
    sorra földre hulltak,
    mint hervadt szirmok
    szoktak hullani.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Merre száll?

    Madár zeng s villan az égen
    fut árnya sötéten a réten
    fent tűzben két lila szárny ég
    lent hamuszürke az árnyék

    Röghöz tapad életem – ó jaj
    szállni be bús örök óhaj
    örök de örökre hiába
    embernek földön fut a lába

    Valahol fent két lila szárny ég
    rohanok mord és hideg árnyék
    botladozom magam összesebezve
    messzire messzire – messze

    Ó merre száll az a langy dal
    az a fényes mennyei angyal?
    kinek lila szárnya ragyog
    kinek én csak az árnya vagyok.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Somlyó György – Teiresziász

    Az kell nekem most, ami nem lehet.

    Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
    S míg téged a teremtés kínja tölt,
    én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
    kinyílva lágyan én bújjak alád,
    hogy élve temessen belém a vágy,
    így lássam kéjben-széttört arcodat,
    ahogy az ég villám közt meghasad,
    s ujjongva gyászoljalak részegen
    e mindig boldog-végű vészeken,
    hol biztosabb élet minden halál
    s minden elszórt perc új talajt talál,
    és feltör engem, eltölt, és kikel,
    teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
    a mindentudóvá-nőtt pillanat
    érett csudája: a hármas Iker.

    A csillagtermő éji hárs alatt
    így révedett Teiresziász, a vak,
    egy női test felett, egy test alatt
    vettetve, sors alatt és sors felett,
    így mondta ki, mi ki nem mondható:
    – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!

    Ó, tudni azt, ami nem tudható!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Pierre de Ronsard – Ölelj meg, kedvesem…

    Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
    lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
    adj még ezer csókot és még tízezret;
    a szerelem nem számol s mindig szomjas.

    Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
    ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
    s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
    hol porrá válik, többé sem lesz.

    Szorítsd körém öled piros rózsáját,
    amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
    a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

    s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
    csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
    a kurta napnak s rövid éjszakának.

    Ford. Faludy György

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba – Két kis vers

    Lennél-e béka,
      sás tövén,
        nád tövén?

    Föléd hajolna
      nyári éj,
        őszi éj

    Ragyogna néked
      csillag és
      telihold

    Elfelejtenéd
      örökre
        ami volt –

    Vágytál-e lenni csillag, valaha,
    Kinek a tükre házak ablaka,
    Ezüstös fénye anyja ősz haja –
    Szárnya hiába, sosem ér haza

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Paul Géraldy: Múlt

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Valaha, hogy a párom lettél,
    most három éve már,
    riadva-tétován szerettél.
    De minderről letettél.
    S úgy érzem, érte kár.

    Ma idejössz hozzám, levetkezel,
    feltűzöd a hajad, enyém leszel…
    Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
    Így hívtalak becézve: kislány.
    Halkan suhantál, drága-titkos,
    a fénytől is remegve, tisztán.

    A legnagyobb lázunkba sem
    adtad magad át teljesen…
    S haragudtam rád. Hogy a csókod
    oly roppant-szűzi, elfogódott,
    és nem jutott ki soha részem.

    Emlékszel, ezt mondtam: „Hohó,
    nem félsz te majd így, kis bohó,
    csak egyszer megszeress egészen…”
    S most a komolykodó lányt visszavágyom,
    és visszasírva fordulok feléje,
    ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
    mezítlen karját nyomta a szemére.

    Forrás: Géraldy Te meg én – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Nagy László: Fagyok jönnek

    Fagyok jönnek sorban,
    fehér dühű gárda,
    mint a perec roppan
    az esendők válla.

    Nélküled hol laknék?
    – megborzong a lélek.
    Hajnaltüzes hajlék
    a te közelséged.

    Szemem elől vedd el
    a tél-hideg tányért,
    etess szerelemmel,
    hogy ne legyek árnyék.

    Szerelmünk tűztornyát
    engedd betetőznöm –
    kapcsold ki a szoknyát
    az aranycsípődön.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • József Attila – Álomban enyém vagy

    A boldogságunk némán meghúzódott
    És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
    Kályhánk lángja is örömmel lobogott
    S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
    A komoly falióra se mormogott
    S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

    Álomban mindig egészen enyém vagy.
    S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

    Forrás: Lélektől lélekig