https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Szabó Lőrinc: Tenger

    Egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva meztelen
    omlásban, mintha testtelen
    hangok érkeznek süppeteg,
    s oly földöntúli szerelem
    lelkével lüktetik tele
    a levegőt, hogy a zene
    megszületik a semmiben,

    egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva mindig új
    vágyban, mely lankadatlan borul
    új s új szomjakkal telített
    ölelkezéseikbe, hol
    ezer mozdulat egyesül
    s kielégíthetetlenül
    szétválik s újra egybefoly,

    egymás alatt s egymás felett
    nyitódva és csukódva szent
    törvény szerint, mert messze bent,
    bent is kitárják testüket,
    úgy ringva-úszva kívül és
    belül, hogy minden tétova
    mozdulatuk csók és csupa
    egymáson átbújt ölelés:

    hullám alatt s hullám felett
    örök-sóváron s meztelen
    hullámok úsznak, testtelen
    gondolatok, szerelmesek,
    forrón, buján, reménytelen,
    hullámok végtelen sora,
    boldog hullámok a
    szerelmes tengeren.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Könnyű dalt…

    Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
    Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
    És megszentelt az asszonyok között!
    Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
    Édes szájú szókkal csókolni álmod…
    Mint drága serleg, mit régi bor telít,
    Csillog a fényben, szívem oly szelíd.

    Dalolnék, édes szájú szerenád
    Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
    Nagy messzeségből fátylasodva néz.
    Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
    Mint égi csillogású férfiszem
    Fordul az utcán nők után ragyogva,
    Érzed-e még mohó és selymes
    Simítását…

    Óh, érzed-é a roppant messzeségben
    Ez örök, forró, alázatos, árva
    Felédnézést, mely… koldul.
    S ki női száj bíbor kapuja láttán
    Hörögve sír, és nyomorék karom
    Mint templom ajtaján a ferde koldus…

    Ó, vágy, örök vágy…
    Alázat íve görbül ferde hátán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Alig hihető

    ha rád gondol,
    a test remegése,
    a kulcsolódó mozdulatok,
    tompa és vak áramütések,
    bizsergések és lüktetések
    emléke tör fel a mélytudatból

    ha rád gondol,
    a torka kiszárad,
    ringatják öklelő, puha hullámok,
    melegvízű források, öblök,
    sodorják mederfenéki áramlások,
    forgó, veszedelmes örvénylések,
    s a bolygó, varázslatos delej
    rabul ejti ismét

    ha rád gondol,
    pörögni kezd és emelkedik,
    elúszik messzire a civódások
    mérges gőzei közül az ég
    boltozata alatt, és álmában
    méz csordul ajkán

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    ∗

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    ∗

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    ∗

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    ∗

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    ∗

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    ∗

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    ∗

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    ∗

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    ∗

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    ∗

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    ∗

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    ∗

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Három dal női hangra

    A láthatatlan jelenlévőhöz

    Hallgass, mellembe bújj,
    mikor a virradó szobán keresztül
    a falakról az éj leperdül,
    mint oldott gyöngysor szétgurúl –
    mélybe vonulva, szívemből figyeld,
    hogy tiszta csillámlása mit jelent –
    de ha fölmérted e csodát
    a hajnal útvesztőin át:
    mellemből kelj és szememből tüzelj,
    mert nem jut több íly áldott némaság,
    kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
    fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.

    Az unicornis látogatása

    Most kényes léptü őz szökell szobámba,
    bútor tömbjén átúszik tétován,
    szügyén átlátszik levetett ruhám,
    padlót nem érint karcsu kék patája,

    lehelletében párnám szőtt virága,
    sötét szeme rajtam pihen puhán.
    Magát se félti és engem se szán:
    egy sejtelem az élete-halála.

    Mit lépte megkuszál, a holdsugár
    mellette szinte durva mint a sár,
    és hozzá képest él a szoba vágyva.

    S ahogy testetlen mámor magtalan,
    oly egykedvűn, bámészan elsuhan
    ártatlan szépsége a holdvilágba.

    A sötétségnek áldozás

    Várj még, ne tedd,
    merülj tenger-hullámu karjaimba
    s dobogó fehér hab közt szenveded
    ahogy e vízbefúló rettenet
    ránk zárul mint a kripta:
    úgysem igazság, csak kényszerüség
    hogy hátrahajtom a fejem
    s a világ megfordul velem:
    arcom fölött az ég,
    előtte árnyékos fejed
    és örvénybe vesző tekinteted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: A szerelemről

    Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
    Mi ez, a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió?
    De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom?
    Hányszor hallottam ajkadról, s én eltűnődtem szavadon.

    A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
    de e fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe.
    Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át,
    lepelként takarva a rosszat s minden emberi hibát.

    Hallom néha, mint átkot, kibukdácsolva égre tör,
    s látom kínzópad-arcát, ahogy jeges vizével gyötör.
    Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán,
    pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?

    Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem,
    s komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
    Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
    ilyen millió arcot ölelő, csodás, szikrázó szelencét.

    Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el,
    mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
    ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok,
    viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.

    Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása,
    őrizd, vigyázz rá, mint egy törékeny, kicsiny madárra!
    Ha túl erősen szorítod, az lesz szomorú halála,
    ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: Szeretőm dicsérete

    Vállad úgy érintem meg,
    akár egy csengőt,
    kulcscsontod pengeni hallom,
    mintha a legfinomabb gitár szólna.
    Mellkasodon szépen elalszom
    és karom keresztülvetem feszes derekadon.
    Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
    hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
    mint az erdő indáinak szorítását.
    Tested illatát dicsérem,
    amikor mellettem vagy,
    mintha az élő világ tükrébe néznék.
    Áldom testedet ma
    és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
    melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!
    Mint az ananász íze, olyan szádé is,
    fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
    homlokodhoz gyakran úgy érek,
    mintha ékszered volna
    és szemed olyan óriásnak látom,
    mint a Holdat.
    Szerelmesem,
    szemöldököd fekete íve
    egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.
    Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsont-dísz,
    füled kanyargói édes labirintok!
    Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
    és izzóak bőröd alatt a plazmák!
    Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Ezer lelkemről

    Jaj, én sokféle lelkem, kik belém szorulva zsibongtok,
    ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet.
    Mindenik vágyamat féltve, ha végül fáradtan levetném,
    felsír az egyik lelkem: „Ne vesd el, ne vesd el; ne még.”

    Ezer csáppal falánkan környékezlek, ezer élet,
    s csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám.
    – Jó azoknak, kik csak sírnak, s megalszik lelkük a könnyben,
    s nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör.

    Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal,
    s nem éber bennök semmi, ha tárul a csók.
    De ezer lelkem virraszt s váltogatva egymást,
    nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén.

    …Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel,
    s szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk.
    Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk,
    s kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak.

    Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét,
    ezer vajúdás kínja tép bennem véres sebet.
    Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve,
    lihegve gyűjti magába nedvedet, ezer hazám.

    Ezer libbenő ágam (mert enyém mindenik menny is),
    sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét.
    Jaj nékem, ezer lelkem, ezer darabra téptek!
    Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem.

    Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője,
    fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Himnusz

    Aki legdrágább, aki legszebb,
    aki fény bennem, ragyogó,
    az örök bálványnak, a szentnek:
    üdvözlet, örökkévaló!

    Úgy árad szét az életemben,
    mint sóval átjárt levegő,
    ő az öröklét vágya bennem,
    kiolthatatlan szomjam ő.

    Örökfriss illatpárna, melytől
    édes lesz egy drága szoba,
    titkos tömjénkehely, amelyből
    fűszer száll egész éjszaka:

    hogy fejezzelek ki szavakban,
    romolhatatlan szerelem,
    öröklétemben láthatatlan
    pihenő gazdag ámbra-szem?!

    Aki legdrágább, aki legszebb,
    aki fény bennem, ragyogó,
    az örök bálványnak, a szentnek:
    üdvözlet, örökkévaló!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anakreón: Thrák csikó

    Thrák csikó, mit nézel engem ferde szemmel és gyanakvón?
    Futsz előlem, szinte látni, sokra engem nem becsülsz.
    Lásd be hát, ha én akarnám szép nyakadba vetni gyeplőm,
    fékhez és kezemre szokva tartanál a cél felé.

    Most a lágy füvön legelve könnyű kedvvel csak ficánkolsz,
    míg hozzád való lovasra, majd ki megtör, nem találsz.

    Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig