Címke: vágy

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevtusenko: Bűvölő

    (Illyés Gyula fordítása)

    Tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyatt feküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
    nappal minden fonákjára kerül,
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – elméd
    mire gondolni kényszerül,
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
    a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
    hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
    megenyhülést, ha miattam reád
    oly öröm árad, oly szomorúság,
    fájásig nyomod homlokod falát.

    A csönd zenéjével susogja a szám,
    az erővel csengem szaporán,
    a hóval, mely szűk szobád ablakán
    bedereng, s álmomban, álmom után,
    tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Valakinek

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyein a gondolatnak
    Jártunk kettesben, egyedül
    S a kacagó völgyben maradtak
    Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
    Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
    Mert lelked az enyém!

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyek alatt él az élet,
    Ott táncol, nótáz az öröm,
    Miért vagyunk mi oly kevélyek,
    Mért nem borulsz szívemre már?
    Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
    Mire vár?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Mert későn jöttem…

    …Mert későn jöttem én.
    Tudom már sorsom átkát,
    A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
    Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
    S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

    Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
    Új tájak öröme ezért nem az enyém,
    Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
    S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért nem láttam én a szűzek seregében
    Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
    Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
    És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért rajong szivem halódó birodalmak
    Beteg álmaiért s a földnek kerekén
    Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
    Mert hontalan e vágy.
    Mert későn jöttem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Vágy maradsz…

    Nézd! A lopakodó szürkületben
    Néhány karcsú árnyék összerezzen.
    Apró fénygömbök szerterajzanak
    Lámpák sárgaszín fényköre alatt.

    Magához húz fájó emléked megint…
    Bár szemed másfelé, messzire tekint,
    Kezed selyme sem engem simogat
    Mint tavaszi szél új hantú sírokat

    Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
    Míg leheleted cirógatja más nyakát
    Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
    S barátságod csal szemembe könnyeket.

    Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
    Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
    Sóhajt az este… karodba vennél?
    Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.

    Kacsint a reggel lágy napsugáron,
    S csókod elillan, mint boldogságom.
    Nem lehetsz többé soha velem…
    Vágy maradsz, de már nem szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Újra álmodom

    Kívántad, hát most újra álmodom.
    Szépet. És – hitted volna? – Veled…
    Lásd, bohón kalandozom,
    és szárnyára vett a képzelet.

    Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
    sziklákra mászunk hegyormokon,
    majd lágyan megfogod a kezemet,
    és elpihensz este az ágyamon.

    Hangod fülemnek furcsán csengene,
    mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
    ha én lehetnék a szíved kedvese,
    s velem ébrednél hűs hajnalokon.

    Őszülő fejed, ha ölembe tennéd,
    mesélnék, hogy öleljen édes álom,
    titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
    és befogadna az én világom.

    Talán egyszer tényleg befogad…
    Szinte valóként magam előtt látom,
    hogy álmom téged is magával ragad
    és te leszel a vágyott boldogságom.

    Tán egyszer eljön egy pillanat,
    amikor csók csak neked gyúl a számon…
    De állj! Ez már túl merész gondolat!
    Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
    de nem csaplak be Téged, sem magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Csukott szemű csókok

    Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
    csak ennyit tudok róla.
    Istenem, az-e, akit gondolok?
    Mindig megérzem,
    mikor lecsúszik a takarója.

    Mi már talán sohse találkozunk,
    bús vándorok, mi ketten.
    De ott vagyok mindig, mikor kíván,
    és ő is eljött,
    akármilyen idegent szerettem.

    Lehet, hogy dús, fekete a haja,
    ilyen hajat kívánok. S óh, jaj,
    az ő dús, fekete haját
    hányszor hozták el arcomra
    kócos szőke leányok.

    Még egyszer fogom más csókjainál
    szemeimet lezárni:
    majd ha ő is így csókol valakit
    csukott szemekkel,
    mert engem nem bírt már tovább várni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christopher Marlowe: Első látásra

    (a Hős és Leander-ből)
    (Csillag Tibor fordítása)

    Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
    mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
    Ha két futó feszeng verseny előtt,
    te választasz már vesztest vagy nyerőt.
    S ha két egyforma aranyrúd világít,
    úgy érzed, az egyik szebben világlik.
    Szemünkön át hatol belénk a villám:
    a vágy, hiába töprengünk a titkán.
    A habozás csak a szerelem árnya;
    ki szeretett valaha, s nem első látásra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig