Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
– Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
– Ha nem akarsz is hozzám érsz!
#
Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
rútítni véle hófehér bokám
s hamuba lencsét hintett válogatnom
kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.
Kemencepernye eltakarta arcom,
szépségemből nem látszott semmisem,
nem látta testem tejfehér csodáját
mezítelen még forró férfiszem.
Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
letépem rongyom s keblem gömbölyű
kemény kis halma villan a sötétben
s derekam karcsú, hajlós gyönyörű.
Holdsarlós íve táncosan kígyózik
s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
tüzel, mint égő napban a virág.
S gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
így csókolatlan és örömtelen,
dér csípi majd testem sziromruháját,
s nem száll fölém egy kósza lepke sem.
Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
útszéli gaznak s potrohos darázs
döng körülöttem, félek, hogy megérint,
a csókja szúr, mint perzselő parázs.
Ó esztelen pillangók, balga hímek,
vakon libegtek és nem sejtitek
idegen, furcsa illatom varázsát
s hószépségem izzásig hevített
felhős csúcsáig nem repültök rajban…
ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
megmérgesült mézem tavába fojtom,
bosszús szerelmem így beteljesül.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most… most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás.
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
messzeszűrű, különös és csodás.
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.
