Címke: valóság

  • Ember Béla: A látás veszélye

    A legnagyobb átok
    Bárkinek,
    A valóságot
    Látni meg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Fölösleges

    Az idő, ha siettetni szeretnéd,
    lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
    eldönteni, hol állsz, kiterjed.
    Ha valaki hajnali fél négykor
    le-föl mászkál a házban, mintha
    az éjszaka széteső darabjait
    szedegetné össze számodra, akkor
    fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
    következő lépése vajon akkorát
    dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
    összes lépése valamiképpen
    benne lehet-e egyben-egyben,
    vagy csak te érzed úgy, miközben a
    következőre vársz. Ő bizonyára
    elfoglalja magát a működéssel, hogy
    belegyömöszölje, beletapossa a világot
    a láthatatlan, de bizonyíthatóan
    mindent elnyelő fekete lyukba,
    amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
    s nagyon kell ügyelnie, nehogy
    kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
    valami, s dehogy gondol arra, hogy te
    éppen róla gondolkozol, s a pokolba
    kívánod, mi több, egyre inkább
    rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
    lehetetlen pontosan behatárolni,
    melyik lakásból, s hogy lakásból
    hallod-e egyáltalán, vagy a
    lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
    kapualjból, netán a koponyád sötét
    boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
    ha fölkelsz, kezedbe fogod a
    zseblámpát és a sarokba állított
    furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
    megnézed a kaput, belehallgatsz az
    utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
    mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
    az érzékszerveiddel közösködő
    közvetlen valósággal, amely, lám, megint
    túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
    ha verekedned kell, s leütnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (vissza)

    A tündérek birodalmából érkeztem ide.
    Ide, a sárkányok, boszorkányok,
    gyötrelmes hétpróbák
    világába,
    és már nincs hova
    hazamennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József: A megbélyegzett

    Kenyérsirató esteken,
    mikor a macskák holdat lopni jártak,
    a fal tövébe kuporodva
    soroltuk egymásnak
    félig kitalált álmainkat,
    jól kicifrázva, hosszan, sóváran
    (jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
    Tréfát űztünk a szegénységből,
    keserű szájjal trágárkodtunk,
    csámcsogtunk száraz torokkal,
    kegyetlenül.
    Ha meguntuk egymás álmait,
    Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
    meséit hallgattuk félálomra dőlve.
    Szavára ültünk,
    fényes ruhában hasítottuk az eget,
    kényesen.
    És jött a reggel!
    Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
    csillogó bogárhátunkra szakadt.
    A perzselő nap tarkónkra csapott,
    harangzúgást toborzott körénk
    nem jött az ebéd!
    Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
    ő sem ismerte a konyhaillatot;
    hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
    mikor már a mese is valósággá vált.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Tompa Mihály: Szívemhez

    Mi lelt megint
    Szívem, te nyugtalan?
    Ezer bajom
    Van véled untalan!
    Könnyű neked,
    Könnyű kötődni benn;
    Künn a világ
    Koránsem úgy megyen!

    Szegény fejem
    Sújtolja annyi gond:
    Kenyér után
    Futok, mint a bolond!
    Könnyűt facsar
    Szememből tűzhelyem:
    A holnapon
    Töröm ma a fejem.

    S te, mit mívélsz?
    Égben ábrándozol!
    Tudj’ a manó,
    Hol nem kalandozol!
    Üss’ a guta
    Azt a sűrű sohajt,
    Ha hideg
    Konyhára mit se’ hajt!

    Nem tetszik a
    Patak s kies határ;
    Nem a falu
    S jámbor lakói már;
    Borult az ég,
    És törpe a halom;
    Szűk és hideg
    Neked szerény lakom.

    De álmodol
    – Űzvén árnyékokat –
    Örök tavaszt,
    Tengert, hegyormokat,
    Szabad hazát
    És boldog népeket…
    Beteg szívem,
    Jó, hogy nem értelek!

    Bár a dolgot
    Megszokta két kezem:
    Szegény vagyok,
    S gyakran megéhezem;
    S te, szép leányt
    S szerelmet emlegetsz!
    Ily nagy bohó,
    Szívem, hogyan lehetsz?

    Még éjjel is
    Tőled nem alhatom,
    Még akkor gyűl
    Veled meg a bajom!
    Csalképeket
    Kergetve untalan,
    Előtted hír,
    Babér, szerencse van!

    Nem mondom én,
    Gyötrődöl eleget!
    De hasztalan,
    Nincs benne köszönet;
    Mert a világ
    Koránsem úgy megyen;
    Ne álmodozz’
    Jó szív, eszed legyen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Ha nézem a világot


    Ha nézem a világot,
    A világ visszanéz,
    Azt mondom, összevisszaság,
    Ő feleli, teljes egész.

    Azt mondom, csupa valótlan,
    A semmiség ragyog,
    Ő feleli, nézz meg jobban,
    A valóság én vagyok.

    Azt mondom, merő idegenség,
    Sok átsuhanó tünemény,
    Ő feleli, nézz a tükörbe,
    Amit ott látsz, az vagyok én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei