A legnagyobb átok
Bárkinek,
A valóságot
Látni meg.
Forrás: Lélektől lélekig
A legnagyobb átok
Bárkinek,
A valóságot
Látni meg.
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Julian Tuwim után, szabadon
Egyszer júliusban
kéken havazott,
ebcsivitelésre
madár ugatott.
Füvek kék tavára
tehéncsorda szállt,
sárga égen zöld nap
kék dalt kóricált.
Virágok torkába
lepke fészkezett,
s mindez még egy percig
se történhetett.
Félig leeresztett
szempillámon át
néztem, ámuldoztam:
De csuda világ.
De hogy kinyitottam
szemem, a csoda
eltűnt, s minden szürke
lett és mostoha.
Minden fény s varázslat
köd lett, s jeltelen…
De azóta gyakran
behunyom szemem.
Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).
Könyvek
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
A tündérek birodalmából érkeztem ide.
Ide, a sárkányok, boszorkányok,
gyötrelmes hétpróbák
világába,
és már nincs hova
hazamennem.
Forrás: Lélektől lélekig
Kenyérsirató esteken,
mikor a macskák holdat lopni jártak,
a fal tövébe kuporodva
soroltuk egymásnak
félig kitalált álmainkat,
jól kicifrázva, hosszan, sóváran
(jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
Tréfát űztünk a szegénységből,
keserű szájjal trágárkodtunk,
csámcsogtunk száraz torokkal,
kegyetlenül.
Ha meguntuk egymás álmait,
Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
meséit hallgattuk félálomra dőlve.
Szavára ültünk,
fényes ruhában hasítottuk az eget,
kényesen.
És jött a reggel!
Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
csillogó bogárhátunkra szakadt.
A perzselő nap tarkónkra csapott,
harangzúgást toborzott körénk
nem jött az ebéd!
Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
ő sem ismerte a konyhaillatot;
hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
mikor már a mese is valósággá vált.
Forrás: Magyarul Bábelben
Mi lelt megint
Szívem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!
Szegény fejem
Sújtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könnyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.
S te, mit mívélsz?
Égben ábrándozol!
Tudj’ a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss’ a guta
Azt a sűrű sohajt,
Ha hideg
Konyhára mit se’ hajt!
Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borult az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.
De álmodol
– Űzvén árnyékokat –
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket…
Beteg szívem,
Jó, hogy nem értelek!
Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szívem, hogyan lehetsz?
Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hír,
Babér, szerencse van!
Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz’
Jó szív, eszed legyen!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami – valóság? – rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
– vagy előtte – olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei