Címke: valóság

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (vissza)

    A tündérek birodalmából érkeztem ide.
    Ide, a sárkányok, boszorkányok,
    gyötrelmes hétpróbák
    világába,
    és már nincs hova
    hazamennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József: A megbélyegzett

    Kenyérsirató esteken,
    mikor a macskák holdat lopni jártak,
    a fal tövébe kuporodva
    soroltuk egymásnak
    félig kitalált álmainkat,
    jól kicifrázva, hosszan, sóváran
    (jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
    Tréfát űztünk a szegénységből,
    keserű szájjal trágárkodtunk,
    csámcsogtunk száraz torokkal,
    kegyetlenül.
    Ha meguntuk egymás álmait,
    Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
    meséit hallgattuk félálomra dőlve.
    Szavára ültünk,
    fényes ruhában hasítottuk az eget,
    kényesen.
    És jött a reggel!
    Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
    csillogó bogárhátunkra szakadt.
    A perzselő nap tarkónkra csapott,
    harangzúgást toborzott körénk
    nem jött az ebéd!
    Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
    ő sem ismerte a konyhaillatot;
    hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
    mikor már a mese is valósággá vált.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Tompa Mihály: Szívemhez

    Mi lelt megint
    Szívem, te nyugtalan?
    Ezer bajom
    Van véled untalan!
    Könnyű neked,
    Könnyű kötődni benn;
    Künn a világ
    Koránsem úgy megyen!

    Szegény fejem
    Sújtolja annyi gond:
    Kenyér után
    Futok, mint a bolond!
    Könnyűt facsar
    Szememből tűzhelyem:
    A holnapon
    Töröm ma a fejem.

    S te, mit mívélsz?
    Égben ábrándozol!
    Tudj’ a manó,
    Hol nem kalandozol!
    Üss’ a guta
    Azt a sűrű sohajt,
    Ha hideg
    Konyhára mit se’ hajt!

    Nem tetszik a
    Patak s kies határ;
    Nem a falu
    S jámbor lakói már;
    Borult az ég,
    És törpe a halom;
    Szűk és hideg
    Neked szerény lakom.

    De álmodol
    – Űzvén árnyékokat –
    Örök tavaszt,
    Tengert, hegyormokat,
    Szabad hazát
    És boldog népeket…
    Beteg szívem,
    Jó, hogy nem értelek!

    Bár a dolgot
    Megszokta két kezem:
    Szegény vagyok,
    S gyakran megéhezem;
    S te, szép leányt
    S szerelmet emlegetsz!
    Ily nagy bohó,
    Szívem, hogyan lehetsz?

    Még éjjel is
    Tőled nem alhatom,
    Még akkor gyűl
    Veled meg a bajom!
    Csalképeket
    Kergetve untalan,
    Előtted hír,
    Babér, szerencse van!

    Nem mondom én,
    Gyötrődöl eleget!
    De hasztalan,
    Nincs benne köszönet;
    Mert a világ
    Koránsem úgy megyen;
    Ne álmodozz’
    Jó szív, eszed legyen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Ha nézem a világot


    Ha nézem a világot,
    A világ visszanéz,
    Azt mondom, összevisszaság,
    Ő feleli, teljes egész.

    Azt mondom, csupa valótlan,
    A semmiség ragyog,
    Ő feleli, nézz meg jobban,
    A valóság én vagyok.

    Azt mondom, merő idegenség,
    Sok átsuhanó tünemény,
    Ő feleli, nézz a tükörbe,
    Amit ott látsz, az vagyok én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei


  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.