Címke: Vörösmarty Mihály

Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?

„Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly nagyok.”

Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
S most ínség szomorít?
„Dús voltam s dúsnak lenni jó,
S ínségem most oly szívható;
De ez nem tántorít.”

Két név előtted szent talán;
A hű barát és hű leány,
És ők elhagytanak?
„Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem:
Ők híven haltanak.”

Kihaltak ők? tán gyermeked,
Szép hölgyed, minden örömed
Emésztő sírba szállt?
„Mind sírban, amit szereték,
De a szív mély s nagy menedék,
Elnyögte a halált.”

Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
Tán a becsület rabja vagy,
S neved gyalázva volt?
„Gyalázva minden címerem;
De azt hazámért szenvedem,
S ez rajtam drága folt.”

Hah, számkivetve vagy tehát,
S melyért vérzettél, ten hazád
Sujt kérlelhetlenűl?
„A száműzöttnek honja van,
S bár szenved ő s boldogtalan,
A nemzet él s derűl.

A nemzet, melyhez tartozám,
Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorúl.”

Forrás: Arcanum