Tartson meg az Isten
Minden magyar embert,
Azután a többit,
Ha rosszban nem hevert.
Mert a gazemberért
Még vizet sem adok,
Gazt még földemben is
Tőből kiszaggatok.
Végre tartson Isten
Épségben bennünket.
Mert sok terhes munka
Kívánja kezünket.
Kezünk után legyen
Mezőnk virágzásban,
Büszkén mutathassuk,
Hogy szabad földünk van.
Jusson és maradjon
Termésünk díjából;
Így osztozunk meg jól
Isten áldásából.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.
Forrás: szeretem a verseket
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szívetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; –
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! –
Éljen a szent vígaság,
Ezt óhajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.
Forrás: magyar-versek.hu
„Gondolat a nap alatt” munkádnak címe. – Ne tréfálj.
Bújj pad alá vele, s lesz gondolat a pad alatt.
1829.
Forrás: www.eternus.hu – Vörösmarty Mihály versei
Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel –
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
„Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?”
„Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele.”
„Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?”
„Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele.”
„Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?”
„Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szívemben, mint a róka,
Rág a bú!”
„Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?”
„Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál.”
„Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sóhajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?”
Szól mogorván Péter úrfi:
„Hol van hát?”
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka mája,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
„Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rossz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év múlva elvehesd”
Forrás: Szeretem a verseket
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. –
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Harcoltam veled, és hátadra fölírtam ez alkut:
én ütök, és te szaladj, vagy te szaladj, ütök én.
S ím én vég nélkül puhogatva törélek azóta;
de te hitetlen vagy, Turkai: hasra esél.
Bántani jámbort bűn, de gonoszt nem bántani bűnebb:
mért üldözlek agyon, Turkai, érted-e már.
Láttalak a Helikon tetején mászkálni, s türélek,
gondoltam, neked ott mászni, legelni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
És rút alázat nyomja le.
O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
Külső segéddel a Magyar.
Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”
Forrás: Arcanum
Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?
„Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly nagyok.”
Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
S most ínség szomorít?
„Dús voltam s dúsnak lenni jó,
S ínségem most oly szívható;
De ez nem tántorít.”
Két név előtted szent talán;
A hű barát és hű leány,
És ők elhagytanak?
„Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem:
Ők híven haltanak.”
Kihaltak ők? tán gyermeked,
Szép hölgyed, minden örömed
Emésztő sírba szállt?
„Mind sírban, amit szereték,
De a szív mély s nagy menedék,
Elnyögte a halált.”
Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
Tán a becsület rabja vagy,
S neved gyalázva volt?
„Gyalázva minden címerem;
De azt hazámért szenvedem,
S ez rajtam drága folt.”
Hah, számkivetve vagy tehát,
S melyért vérzettél, ten hazád
Sujt kérlelhetlenűl?
„A száműzöttnek honja van,
S bár szenved ő s boldogtalan,
A nemzet él s derűl.
A nemzet, melyhez tartozám,
Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorúl.”
Forrás: Arcanum
