(Pest, 1848. május 16.)
Nagy idők jönnek, nagy idők!
Szent a czél, melyre vívni kell.
Fel a fegyverre, nemzetek,
Ki a hazáért élni mer!
A kor, mely mostan születik,
Vérben, viharban születik,
De a szabadság gyermeke,
Szenteljük életünk neki!
Vagy élet, vagy halál! nincs más;
Középút mostan nem létez.
A kocka el van vettetve,
A sors kezünkre fegyvert tesz.
Megmérkőzünk a zsarnokok
Világrengető hadival,
S vagy láncainkat törjük el,
Vagy minket tör el a halál.
De nem, nem! minket nem tör el,
Bár százszor annyian vannak;
Az igazság és a szabadság
Istenei velünk laknak.
Ők vezetnek harczainkon,
Ők adnak erőt karunknak,
S az elnyomók sötét várai
Lábaink alatt omlanak.
Ez a föld, melyen annyi bú,
Sötétség s láncz csörgése volt,
Ez a föld lesz a boldogság,
A fény, a szabadság-honolt.
Itt fogunk élni szabadon,
Szabadon, mint a madarak,
Kik a felhők között fönn az
Égen szabad fészket raknak.
S ha meg kell halni: meghalunk,
De a halálunk szép leszen;
Nem rabszolgák gyanánt fogunk
Elhullni a csatatéren,
Hanem mint hősök, kiknek a
Sírhalmaik is fénylenek,
S kiknek neveit áldva fogják
Említeni a nemzetek!
Fel hát a szent háborúra,
Magyarok, kik még éltek itt!
Mutassuk meg a világnak
A régi magyar erejét.
Győzzünk vagy haljunk! de ha már
Meg kell halnunk, úgy haljunk meg,
Hogy a világ bámulja a
Hősök utolsó tetteit!
Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei / MEK
