Határtalan a szerelem
nincs eleje, s nincs vége sem
derül-borul, s mielőtt elégne
csillagnak szökik az égbe
Viseld homlokod fényét!
Ne vesd le soha
Hiszen az égnek is
ragyog a homloka!
Ettől gyúlnak virágba az ágak,
így porlad hamuvá
szívünkben a bánat.
Ettől szökken szárba
lángoló reményem!
Testünk eggyé legyen
homlokod fényében!
Arcunk összeérjen
Homlokod fényében!
Sarokban a kemence:
a Kedves teste,
hogy ráboruljak
lázával azonosuljak
s pihegő álmában
tüzét szítsam
ajtaját sóhajjal nyissam
s hátán az édes nedveket
beigyam mint a könnyeket
becsússzak a forrongó sutba
fáklyámat mélyébe vessem
lobbanjon lángba a lelkem
szikrázzon fel a csillagokba
a föld csápja eleresszen
lebegjen a testem
e tűzbe vesszen
méh tüzében porrá omoljon
nedveiben feloldódjon
s karod két fényfátyla
tűzmadár hatalmas szárnya
égre emeljen, a mennybe
tűzsorsba mint a kemence
Vad örvényeken fuldoklunk
az idő parttalan óceánján.
Kezünk néha összeakad.
Fénysuttogásod szivárványpermetet
terít a morajló árra.
A hullámok lassan szelídülnek,
felbukkannak kicsinyke szirtek.
csak egy pillanatra,
hogy megpihenjünk!
összesimuljon testünk.
Aztán kezdődik újra
az isteni túra,
ami rendeltetett
a parttalan időben,
hullámok hátán,
fulldokolva
és szirtre simulva.
Hajótöröttei az időnek,
lakatlan szigetben
reménykedőknek,
ahol majd partra vetve
ágyazhatunk a szerelemre.
Álmomban Holdnak láttalak:
csillagpalásttal válladon
úsztál felém az éjen át
s bekopogtál az ablakon.
Paplanom felhője rám borult
záporoztak a könnyeim
eljöttél és nem vagy itt!
a semmit ölelik karjaim.
Eljöttél és nem vagy itt!
semmit markol a kezem
könnyek zivatarában
villámlik a szerelem
Álmomban fénynek láttalak
bekopogtál az ablakon
megnyitottam a szívemet
s a Holdat öleltem ágyamon.
Azt hiszed vége?
El lehet zárni
mint a vízcsapot
az örök, lüktető Napot?
Most jön csak a kín!
Az érintés hiánya!
Isten ellen küzdeni dőreség!
Hiába menekülsz!
Vele együtt repülsz!
Ha akarod, ha nem,
szerelem vállára
ráül a gyötrelem!
Csütörtökön még fényben égtem,
hétfőre rám dőlt az éjszaka.
Futok loholok tébolyultan
fogalmam sincsen hova?
Nem tudom, látod-e
szíved szemével, hogy
markolok a nyirkos éjbe?
Hogy döf belém halálosan
homlokod itt maradt fénye?
Aki szívet nyit, védtelen lesz,
incselkedik az Istennel
s fölfekszik a ravatalra
az utolsó szerelemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
