https://verskucko.com

Kategória: Mészáros Ferenc

  • Mészáros Ferenc: Megállt időben

    Utolértek temetetlen halottaim
    az elhagyott évek.
    Sebekkel nyílnak elém az emlékek,
    korbáccsal ébresztik ifjúságom,
    dalos madárszívem, börtönbe zárt álmom.
    S előbújnak a múltból a képek,
    arcok, hangok, szerelmek, ölelések.
    Emlékek nyája csoportosul
    lélek mezején, délibábosul álmaim egén.
    Tarkómon érzem ősök tenyerét,
    kínjaik kérgén virágzó reményt.
    Megáll az idő, s a rohanó szavak
    tehetetlenül elém omlanak.
    Építsek belőlük sziklavárat?
    Gátat az idő ostromának?
    Utódaimnak szerény lakot?
    Sivatag szélére templomot, aminek
    tornyában szívem harangja kondul?
    Halottaim majd utolérnek,
    nekifeszülnek kötelének,
    zsilipét nyitják a végtelennek
    és temetetlenül eltemetnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Sinka István

    Göncöl bakján Sinka István
    a Tejutat ostorozza,
    szilaj dühét szemlesütve
    nyögi a Nagy Égi Puszta.

    Pista bátyám! Cserdítsen le
    ostorával a vén földre!
    Vessen üstökös villámot,
    a békásult hegytetőre!

    Szúnyog zöngés lett az ének,
    mocsárba fúlt a ballada,
    himnuszokra teregeti mosott
    rongyait a haza.

    Csönd van az ereszek alján,
    hallgatag a fecskefészek,
    egy éjszakán alattomban,
    megszállták a denevérek!

    És a bojtár, akinek a
    ballada izzott szívében,
    ostoroz a Göncöl bakján
    és mi itt vagyunk szegényen.

    Sinka István! Égi Bojtár!
    Éhes a nyáj! Hazavárunk!
    Körülálljuk Égi Tüzed,
    balladára lendül lábunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Sólyomhimnusz

    Szárnyak nélkül béna a szeretet, csillagfénytelenül börtön a remény, szikkadnak gallyai Égigérő fának, üresek a fészkek lombja rejtekén.

    Szarvas csapásait ne a földön keresd! Csillagok ösvényén vezet a nyoma. Ha kitárulsz felé szíved ablakával fény hátán ömlik beléd a Haza.

    Sólyom röptét ne az égen fürkészd! Lelkedben fészkel a büszke madár. Ha fényektől dúsul fel a véred Hazád egére újra visszaszáll.

    Haza kell találnod bolyongásaidból! Fészekben költeni a jövő álmait. Segítenek majd csillagközi fények Hazádra tárni a remény szárnyait.

    :

  • Mészáros Ferenc: Orfeusz

    Ne fordulj hátra!
    Aki lemaradt, annak
    sorsa, hogy lemaradjon,
    Minden fontos útitársad
    veled halad az úton.

    Ne nézz vissza
    a szerelemre! Csillagnak
    szökött az égre. Ami mögötted
    oson csábít, az csak a
    tükörképe.

    Ne nézz hátra!
    Semmit se látsz, csak
    meg nem élt meséket.
    Vonszolod őket magad után,
    míg hamuvá nem égnek.

    Egyszer majd
    visszanézhetsz!
    Az utolsó reménnyel
    akkor zárod le utad a
    legvégső mesével.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Anyunak

    A lélek dalosát ringattad öledben,
    akinek mindig égett a talpa,
    s minden álma láng volt.
    Nappal is álmodott: borult
    égre napfényt, szívekbe csillagot,
    Mind-mind magába zárta,
    örvénylő templomába, ahol
    a harangok csendesen kondultak,
    lélek mélyén zúgtak.
    És ahogy nőttek, osztódtak a szavak,
    úgy feszültek, repedtek a falak.
    A réseken kisurrant, hunyorogva,
    negyvenöt év féken tartott álma,
    fényfürdőzni a nap színpadára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Úgy vagy egész

    Úgy vagy egész,
    ha mindkét feled
    magad előtt terelgeted,
    ahogy bojtár a nyájat.
    Futnak körötted, pórázon:
    öröm és bánat.
    Az egyik gúzsba köt,
    a másik feloldja, s csaholnak rád
    mint ebek a Holdra.

    Ahogy csipked az idő csőre,
    ahogy tépázott rongy a szíved,
    úgy vagy egész, halhatatlan,
    reménytől, vágytól tüzelve,
    kétségek ollójába zárva,
    válaszutakon tétovázva,
    megadva magad a halálnak:
    Átbillent a végtelen térbe,
    s felültet Göncöl Szekerére.

    Úgy vagy egész,
    ha megfeszítenek,
    ég és föld közé pányvázva,
    álmok után sóvárogva,
    vágyaidon csontot rágva,
    őrizve a leheletet, amivel
    legyez a szerelem szárnya,
    és sóhajok harangoznak
    szíved forró templomában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Csillagközi menedék

    Takarj be! Óvj meg ékköves égbolt!
    Csillagvirágos mezőkre vágyok!
    Sorsot hurkol torkomra a látszat,
    Létezés üdvét ígérik az álmok.

    Fényparipáid röpítsék a vágyam!
    Lobogózd ösvényem ékköves ég!
    Csillagok ölén vesd meg az ágyam!
    Végtelen türelmed örök menedék

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Tűzsors

    Határtalan a szerelem
    nincs eleje, s nincs vége sem
    derül-borul, s mielőtt elégne
    csillagnak szökik az égbe
    Viseld homlokod fényét!
    Ne vesd le soha
    Hiszen az égnek is
    ragyog a homloka!
    Ettől gyúlnak virágba az ágak,
    így porlad hamuvá
    szívünkben a bánat.
    Ettől szökken szárba
    lángoló reményem!
    Testünk eggyé legyen
    homlokod fényében!
    Arcunk összeérjen
    Homlokod fényében!

    Sarokban a kemence:
    a Kedves teste,
    hogy ráboruljak
    lázával azonosuljak
    s pihegő álmában
    tüzét szítsam
    ajtaját sóhajjal nyissam
    s hátán az édes nedveket
    beigyam mint a könnyeket
    becsússzak a forrongó sutba
    fáklyámat mélyébe vessem
    lobbanjon lángba a lelkem
    szikrázzon fel a csillagokba
    a föld csápja eleresszen
    lebegjen a testem
    e tűzbe vesszen
    méh tüzében porrá omoljon
    nedveiben feloldódjon
    s karod két fényfátyla
    tűzmadár hatalmas szárnya
    égre emeljen, a mennybe
    tűzsorsba mint a kemence

    Vad örvényeken fuldoklunk
    az idő parttalan óceánján.
    Kezünk néha összeakad.
    Fénysuttogásod szivárványpermetet
    terít a morajló árra.
    A hullámok lassan szelídülnek,
    felbukkannak kicsinyke szirtek.
    csak egy pillanatra,
    hogy megpihenjünk!
    összesimuljon testünk.
    Aztán kezdődik újra
    az isteni túra,
    ami rendeltetett
    a parttalan időben,
    hullámok hátán,
    fulldokolva
    és szirtre simulva.
    Hajótöröttei az időnek,
    lakatlan szigetben
    reménykedőknek,
    ahol majd partra vetve
    ágyazhatunk a szerelemre.

    Álmomban Holdnak láttalak:
    csillagpalásttal válladon
    úsztál felém az éjen át
    s bekopogtál az ablakon.
    Paplanom felhője rám borult
    záporoztak a könnyeim
    eljöttél és nem vagy itt!
    a semmit ölelik karjaim.
    Eljöttél és nem vagy itt!
    semmit markol a kezem
    könnyek zivatarában
    villámlik a szerelem
    Álmomban fénynek láttalak
    bekopogtál az ablakon
    megnyitottam a szívemet
    s a Holdat öleltem ágyamon.

    Azt hiszed vége?
    El lehet zárni
    mint a vízcsapot
    az örök, lüktető Napot?
    Most jön csak a kín!
    Az érintés hiánya!
    Isten ellen küzdeni dőreség!
    Hiába menekülsz!
    Vele együtt repülsz!
    Ha akarod, ha nem,
    szerelem vállára
    ráül a gyötrelem!

    Csütörtökön még fényben égtem,
    hétfőre rám dőlt az éjszaka.
    Futok loholok tébolyultan
    fogalmam sincsen hova?

    Nem tudom, látod-e
    szíved szemével, hogy
    markolok a nyirkos éjbe?
    Hogy döf belém halálosan
    homlokod itt maradt fénye?

    Aki szívet nyit, védtelen lesz,
    incselkedik az Istennel
    s fölfekszik a ravatalra
    az utolsó szerelemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Rapszódia

    Már csak a vers marad,
    és az álmok,
    Néma gondolat-virágok.
    Volt egy föld, csillagok
    vetették be maggal,
    s ahogy nőttek a kalászok,
    úgy ölelkezett párjával,a Nappal…

    Zord idők jöttek a nyár után
    Csizmák tiporták a magot,
    S halálában is százszor leölték,
    Akit megöltek a gyilkosok.
    Haza! – mondták, s a temetők
    szétdúlt sírjai könnyezték
    az igazságot, és az élők azt képzelték:
    minden könnycsepp átok.

    Ma már nem értik, hogy a harmat,
    Ami a tiport rögön csillan,
    Üzenet az őseinktől,
    hogy a haza halhatatlan.
    Nem átok és nem gyalázat!
    Otthona az új virágnak,
    És a magnak, amit a csillagok
    Fénnyel, szerelemmel adnak.

    Én a hajdani a legényke,
    akit mesében érlelt a szerelem,
    A tudós agyak gondolatában
    Bárhogy kerestem, nem találtam.
    Nem leltem a nők szemében,
    Csak az alkonyi mesékben
    Mi a haza? Ház? Otthon?
    Irány, ahonnan indul az álom,
    S ahova visszavágyik?

    Hazát kerestem, millió
    árvára leltem.
    Karomat tártam, de csak
    A semmit öleltem.
    Ki volt? Ki van, aki nem alszik?
    Nem omlik kábult bódulatba?
    Ki az, aki a kósza reményt
    vitorlájában feldagasztja?

    Egyszer mindaz, amit összegyűrt az élet,
    majd tiszta lesz, vasalt, friss illatú,
    Bármerre fordulsz, saját világod látod,
    Kezed nem az üres étert simítja…
    Pedig már csak a vers lesz veled,
    a hajnali álmok,
    s a néma gondolat virágok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Hajnal kertjében

    A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
    Szövétnekük titkos dallam…
    Belőle születnek, belőle élnek,
    És végezetül belehalnak…

    Lassan kibontja haját a nappal,
    Merengek rólad áhítattal.
    Ölelem a csendet, mintha te volnál,
    Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
    Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
    Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!

    Fények fészkéből, keleti meséből,
    Hajnal gerincén lapulva,
    Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
    Ébredés mámorát csenni,
    Sóhajod fényén pihenni titokban,
    csendben, hogy szívünk összeérjen,
    hogy szívünk összecsengjen…

    Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
    A többi? Tűz hátán, égve
    Csillagnak szökik az égbe.
    Látod? Ilyen a hamis isten!
    Elragad azért, hogy elveszítsen.
    Az égbe repít, csillagos mezőkre,
    Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
    Maradj inkább velem!
    Szeress, szeretve! És végezetül
    Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
    Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!

    Szívébe fulladt utolsó álma,
    Testét bezárta rideg faláda.
    Fények hátán játszik
    Fenn az angyalokkal,
    Hiába is sírom vissza
    Könnyező dalommal
    Nem válaszol, nem jön,
    Csak nagy égi szárnya
    Suhogtat le áldást
    az árva világra.

    Ég és Föld között, pórázon feszítve,
    Bensőnk majd szétszakad,
    Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
    Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
    De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
    Mindkettő mást akar: a másikat.
    Közös út, csak alázattal születne,
    s erre nem képes a beste lélek és test,
    pedig a végén mindig győz az ég,
    s a felhők mögött mindig ott a Nap,
    s a szavak csak hullanak, hullanak,
    kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
    végletekig feszül, szakad, a helyén üres
    cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
    simogat a remény, hullanak alá a szavak,
    s születik újabb költemény: derül-busong,
    majd fagyos közönybe dermed,
    hogy oldódjon ismét,
    és serkentsen szerelmet.
    Lelkét csábítja az égi tető,
    Testét elnyeli a temető…
    Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
    Nap marad, s hullanak a szavak…
    Van, aki érzi, van, aki érti..
    Az egyik éli, amíg más féli…
    És ami voltunk, maroknyi por marad,
    Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
    És mennyit élt, meddig haldoklott,
    Mennyit remélt?

    Micsoda rabság!
    Fényed a lánca!
    Cellája a szíved tornáca!
    Rácsain lelked harmata csillan!
    Raboskodnék itt holtomiglan!

    Forrás: Lélektől lélekig