Az idő bordái beszakadtak,
és ömlik, és ömlik kint a zápor.
Látod, a gyermeket is elfeledted,
ki ájult mezőkről a nyárba vágyott.
Tengerre szállt és ringott a habokon,
majd elmerült. A vér párolog.
Most iszap tapad a csontokon.
Kényes voltál, önző, menthetetlen;
ugráló bohóc érted nem lehettem.
Sikoly tőre lendül, a homlokomra támad;
van, kit a férgek megzabálnak,
s az anyja közben öklendezni kezd.
A lobogó kór észrevétlenül árad.
Arcod roncsai,
ostoba képek a falon.
Kavarog, lassan mégis összeáll a test;
a törmelékből fölbukik, villan mint a kés,
majd rezegve megáll és figyel.
Ringyó lettél, szentem? így a bánat.
Combjaid közt tartod az eget,
bókol a sunyi alázat.
Árnyék zuhog, sűrű légy-felhő szakad,
lépteid nyomán elhal a virág, az ének.
Mint nyers húst a legyek…!
Az átok torkomra fagy;
s nézem, nézem fuldokolva
amint árnyad magamra hagy.
Forrás: Lélektől lélekig
