Nyárvégi estéken ha körülleng az álom
s hasadó bimbókkal, ájult levelekkel
a szomjas kicsi virág szemedre bámul fel:
álld a tekintetét… én a tiéd állom.
S a mezők útjain is, ha átballag a csorda,
hallgassál utána: sok csengője ének…
mintha a lelkedbe visszacsengenének
ezek a szép sorok… Körötted pár levél hullongál a porba.
Jaj, ne állj meg akkor, ne mélázz a szókon,
mert rádcsap a szerelem, mint ezüstpányvás sólyom
s vad szirtekre üldöz, minek tűz a napja…
Csak lépkedj messzi sétán… Utánad dal árad,
s én, a halk poéta, úgy nézek utánad,
mint ragyogó fa néz a kéklő alkonyatba.
Forrás: Lélektől lélekig
