https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • József Attila: Nem! Nem! Soha!

    Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
    Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
    Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
    Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

    Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
    Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
    Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
    Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

    Majd nemes haraggal rohanunk előre,
    Vérkeresztet festünk majd a határkőre
    És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
    Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

    Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
    Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
    Teljes egészében, mint nem is oly régen
    És csillagunk ismét tündöklik az égen.

    A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
    Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
    Felhatol az égig haragos szózatunk:
    Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

    Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
    Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
    Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
    Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

    1922 első fele

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Trianon

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.
    Mert nem lehet feledni, nem, soha,
    Amíg magyar lesz és emlékezet,
    Jog és igazság, becsület, remény,
    Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
    Melyet magyar erő szerzett vitézül,
    S magyar szív és ész tartott meg bizony.

    Egy ezer évnek vére, könnye és
    Verejtékes munkája adta meg
    Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
    Hol királyokat koronáztak egykor,
    S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
    Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
    Európának, a Kárpátok éke,
    És mienk volt a legszebb kék szalag,
    Az Adriának gyöngyös pártadísze!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
    Ferenczy festett, mestereknek álma
    Napfényes műveken föltündökölt,
    S egész világra árasztott derűt.

    És nem lehet feledni, nem soha,
    Hogy Váradon egy Ady énekelt,
    És holnapot hirdettek magyarok.

    És nem lehet feledni, nem, soha
    A bölcsőket és sírokat nekünk,
    Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
    Dicsőség és gyász örök fészkeit.

    Mert ki feledné, hogy Verecke útján
    Jött e hazába a honfoglaló nép,
    És ki feledné, hogy erdélyi síkon
    Tűnt a dicsőség nem múló egébe
    Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

    Ő egymaga a diadalmas élet,
    Út és igazság csillaga nekünk,
    Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
    Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
    A pokol kapuin is győzni fogsz,
    S a földön föltalálod már a mennyet!

    S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
    Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
    Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
    Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
    Bírnád feledni Kassa szent halottját?

    S lehet feledni az aradi őskert
    Tizenhárom magasztos álmodóját,
    Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

    Trianon gyászos napján, magyarok,
    Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
    Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
    Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
    S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
    Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
    Némán, csupán a szív veréseivel
    S a jövendő hitével egy nagy esküt,
    Mely az örök életre kötelez,
    A munkát és a küzdést hirdeti,
    És elvisz a boldog föltámadásra.

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Nyár

    Esik a nap!
    Szakad a súlyos, sűrü zápor
    zuhogva istenigazából.
    Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Részeg darázs
    ráng körülöttem tág körökben,
    ide röppen és oda röppen:
    visszatérő csapongás, lenge hűség…
    Óh gyönyörűség!

    Hangos virág
    kiált, bíbor szinekkel esdve,
    hogy jöjjön már a bíbor estve,
    hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
    Óh gyönyörűség!

    Tornác fölött
    szédülve és legyet riasztva
    fúl a cseléd, liheg a gazda;
    álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
    Óh gyönyörűség!

    Boldog a nap:
    de boldogság a vágy gyürűsse!
    Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
    Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Vándorúton

    Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
    és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam,
    járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;
    porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
    de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
    sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.

    Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
    társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond,
    az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
    a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött,
    hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
    hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.

    Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre,
    elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át
    a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
    mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
    innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
    minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.

    Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
    a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
    a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
    és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
    elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
    és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Zsoltár

    A gyönyör fáj,
    kéjes a bánat,
    erős sodrával
    örökre árad.

    Ha elhord messze,
    visszahoz egyszer,
    mély folyóteste
    úgyse ereszt el.

    Partok dalolnak,
    a fák jó zöldek,
    ne bántsd a csöndet.

    Ki gondja a holnap?

    Karikakörbe útját
    e görbe pályán
    tán járja a Föld,
    talán nem.

    A célt ne kérdjed.
    A Nap talán áll.

    Az élet régibb
    a halálnál.

    Ámen.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Egy kisgyermek halálára

    Mi is maradt belőle? A neve,
    hajának illata a hajkefén,
    egy Micimackó, halottlevele,
    egy véres rongy és ez a költemény.

    A világ hatalom és értelem,
    nem értem, miért tették ezt velem.

    Nem pörölök. Élek és hallgatok.
    Most angyal, ha vannak angyalok.

    De itt lenn minden únt és ostoba.
    Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Köszönet a nőknek

    Köszönet neked, aki megszültél.
    És neked, aki a feleségem voltál.
    És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt,
    gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben,
    vigasztaltál, mikor magányos voltam,
    elringattál, mikor a haláltól féltem.

    Köszönet neked, mert szőke voltál.
    És neked, mert fehér voltál.
    És neked, mert a kezed szép volt.
    És neked, mert ostoba és jó voltál.
    És neked, mert okos és jókedvű voltál.
    És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál.

    És neked, mert betakartad hajaddal arcomat,
    mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől,
    s neked, mert tested meleget adott testemnek,
    mikor fáztam az élet magányában.

    És neked, mert gyermeket szültél nekem.
    És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem.
    És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam.
    És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott.
    És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok.
    És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.

    Köszönet a nőknek, köszönet.

    Forrás: meglepetesvers.hu

    👉