A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
(egy későbbi regényhez)
Oresztész tudta,
hogy Elektra eljön hozzá.
Nem tudta, mikor,
azt sem, miről ismeri majd fel,
Oresztész mégis tudta:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
mely ösztönök súgják oly állhatatosan
– nem sejtette,
de Oresztész érezte:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy Elektra jön el hozzá
hiszen azt sem tudta,
hogy Elektra létezik;
inkább csak azt érezte,
hogy Valaki eljön hozzá.
Oresztész érezte,
hogy valaki eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
esetleg máshoz,
de hogy Valakihez eljön
– ez az érzése éles volt.
Oresztész érezte,
hogy valaki valakihez eljön.
Nem is biztos,
hogy épp Oresztész érezte ezt,
lehet, hogy más.
De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.
Mégis:
Amikor Elektra megérkezett,
Oresztész biztos volt benne: ő az,
akiről mindig is tudta,
hogy eljön hozzá.
Forrás: Lélektől lélekig
A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
Forrás: Lélektől lélekig
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
(Jánosházy György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.
Forrás: Lélektől lélekig
Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörűnek;
kiből hetérák heve árad
és szent békéje ama Szűznek.
Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendős lelkem.
Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti… Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemű verseimhez!
Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idő… Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.
Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Művészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,
mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.
(Timár György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„Ne kívánd a szomszédodét” –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem bírok magammal,
s szívem kegyetlen kínban ég,
felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat. –
Minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom… Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irigység!
Ki fékezheti a szívét,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.
Franyó Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig