Szerző: Mária Németh

  • uhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Arszenyíj Tarkovszkij: Árnyak közt árny vagyok

    Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
    Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
    S az élők álmait zavarva, visszatér
    Az út rögeire, s élő vizet remél.

    Mint első, tört hajó az óceán öléből,
    Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
    A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
    Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.

    S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
    S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
    Némán a föld alól, és kövekből rakott
    Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Lator László: Nincs semmi

    Nincs semmi, csak a sivatag, csak
    ez a lakatlan puszta térség.
    Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
    csak önnön hangos szívverését.

    Fent csillagok kormolva égnek.
    Az ég alulról elsötétül.
    Megnyílik, hogy magába nyelje
    a zuhanót a vaksötét űr.

    Csak hús legyen, másét, magáét
    mohón szaggatta szét a téboly.
    Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
    hallatszik még az omladékból.

    Már csak a győzelmes enyészet
    szabadít ki e rom-világból.
    S a vizek fölött majd talán új
    teremtő értelem világol.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy hipotézis

    Páncélunk arra
    is jó, hogy a világot
    megvédje. Tőlünk.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

    A szűk Könyök uccán hazamegyek,
    most hajnali három óra.
    Istenem, vezess a jóra!

    Békevirágok e szürke kövek
    és béke e hajnali ég.
    Istenem, szeretsz-e még?

    Züllenem, hullanom rendeltetett
    és lehull, aki arravaló.
    Légy velem, Mindenható!

    Hajnali percek szemeznek alá
    s a harang a szívükbe sikolt.
    Istenem, sok bánatom volt!

    Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
    És a nők se szereztek nekem semmi jót.
    Eldobtak, mint az odvas diót.

    Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
    ma sápadt és zord halovány alakom:
    istenem, a szívedbe lakom.

    Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
    csak e hajnali ég, csak e kék…
    Istenem, szeretsz-e,
    istenem, vezetsz-e,
    istenem, megversz-e még?

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Titok

    Mindent, mindent tudhattok rólam!
    Nagy bűneim ólmos sötétjét…
    Átkos életem hogy hajol
    a sors korbácsa alatt kétrét…

    Botlásaim pojáca-táncát,
    tévedt siklásait kezemnek…
    A keserű falat ízét,
    mikor elrejtőzve eszem meg…

    Hisz csontig meztelen vagyok,
    akárki a szívemig láthat…
    A szent ledérség árkain
    hagytam el színes, rongy ruhámat…

    Mindent, mindent tudhattok rólam!
    Még azt is, hogyha jót cselekszem…
    De ha én kérdem: ki vagyok?! –
    nem felel rá, csak két meredt szem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Két szív között

    A szív forrong, lázad – de vár is…
    Látod, hogy eljött ez a nyár is…
    Hallod-e, hallod-e, kedves?

    Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
    A nyár a fénybe hullott alázat.
    Csitt, csitt… Légy engedelmes…

    Forró a szél, hozzád nem enged. –
    Köztünk a mély jázminlehellet…
    Érzed-e, érzed-e, drága?

    Az úton százszor elakadnak,
    akik egymás felé rohannak,
    nézve a hold sugarába…

    Két szív suhan… S történjen bármi;
    oly szép: nem remélni, de várni…
    A száj ég, a szem szöge nedves…

    Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
    Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
    Ki tudja, ki tudja, kedves…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig