Te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!
Illyés Gyula fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet
Forrás: Lélektől lélekig
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
A kéj lecsapó mennykövénél
Amit láttam, nem volt mennyország,
Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.
Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.
Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.
Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.
Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.
Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.
Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!
Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!
Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!
Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.
Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.
Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.
Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.
Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.
Forrás: Lélektől lélekig
A vészbanyák dala
Lánc lánc eszterlánc,
Vészbanyákat visz a tánc,
Erre hajlok, arra lengsz,
Ki-ki hármat, ez kilenc.
Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt, kit harminchárom
Éjjel izzaszt hideg álom
Legelőször buta béka,
Te kerülsz be a fazékba!
Szikra pattan, olthatatlan,
Ég a munka, forr a katlan.
Nádi kígyó az övem,
Sülj meg, főj meg odabenn!
Gőte szeme, egy marok,
Denevérszőr, gyíkfarok,
Siklófullánk, eb foga,
Villanyelvű vipera,
Bűvös erő, olthatatlan,
Bugyborogjon a pokolban.
Lócsont, sárkány pikkelye,
Éji konkoly gyökere,
Múmialé iszonya,
Cápa sózott uszonya,
Árki szajha zsinegelte
Újszülött kisujja körme,
Ide mind, a sűrű löttybe,
Tigris belel kell még bele,
S szörnyű lesz az ereje.
Páviánvér hűtse le,
S kész a pokol öröme.
Dobszót hoz a szél,
Jön már a vezér.
Balhüvelykem bizsereg,
Gonosz lélek közeleg.
Szép a rút és rút a szép,
Sicc, mocsokba, ködbe szét.
Ford: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
a csengő rám riaszt, a halk inas belép:
látogatója jött… Üdvözletek… Beszéd…
Búcsú… S aztán megint más jön… S így megy – szünetlen.
Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
Te átkozott pimasz! Én tüzes tűkön állok,
mint elítélt, akit már szólít a bakó,
te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
No most… kesztyűt veszel… s a kalapodat, ó!
A szívem földobog, – remélek, lángra gyúlva…
S, Egek! Ez a barom… nem letelepszik újra?!
Kardos László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ameddig a szem csak ellát,
állat lakja a sok cellát.
Ingyen a koszt, s nincs házadó.
Nincs is közöttük lázadó!
Nem serkenti tettre szűk,
sűrű rácsú ketrecük.
Nézd, hogy tornáznak a majmok,
mint megannyi tornászbajnok!
Ott meg az a csimpánz, ni!
Milyen jól tud hintázni.
Egy másik társa meg a hintáját tolja,
stoplámpaként virít az ülőgumója
Meguntam a majommókát,
megnéztem a pufók fókát.
Szomszédja a jegesmedve,
fehér bundával van fedve.
És még a kis medvebocsok
szőrméjén sincs soha mocsok.
Távolabb a madarak
rikácsolva hadarnak.
Ehelyütt
látni a vén keselyűt!
S aki káromkodni hallja a rút papagájt,
a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!
Az énekesmadarak meg figyelik a kanárit
Ő az énektanár itt.
De a kardal nem tetszett,
otthagytam a ketrecet.
Lábam alatt a föld remeg:
oroszlánok üvöltenek.
Az ebédnek jövetelit
erélyesen követelik.
Nyers húst kapnak e vadak.
Vagy húsz kiló egy adag.
Éhesen vicsorít az állatok királya,
én meg bátran nyelvem öltöm ki rája.
Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom,
hogyha találkoznánk, kint a sivatagon.
Mint valami állombeli vízió,
tátja rám a pofáját a víziló.
Úgy nyílik a szája szét,
nem is látni más részét!
A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga,
hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka.
Mindkettőnek, ez nem lehet vitás,
előny lenne csak a párosítás!
Még sok másik állatnál is megálltam,
s mindegyiket eledellel kínáltam.
Amíg végül, hálából, az elefánt
ormányából sáros vízzel telehányt
Szidtam is a magyar kormányt
tiltsa be az agyart, s ormányt!
Forrás: Szeretem a verseket
Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.
Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénító bajokban,
elégettettem nagy fagyokban.
Forrás: Szeretem a verseket
Vajon ott fenn várnak-e vizek?
Talán. Igen, ha hiszek,
amiben úgy hiszek.
És lesznek-e hajók? Óriás hajók,
Hófehérvitorlás-távolodók.
Part nem kell.
A partot lenn hagyom.
Sosem volt révben,
sosem volt oltalom.
Csak Óceán legyen.
Hatalmas-Végtelen.
Melyet Isten sírt. Egyedül.
Egyedül énnekem.
Forrás: Gondola Kulturális Magazin
