https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

    Ki tud legyőzni téged,
    tündérlányát a télnek?

    Te bűvösen ragyogsz,
    de hűvösen rajongsz!

    Megfagyasztottad lelked:
    mindenütt dér dereng.
    Megszakasztod a lelket:
    ki belép, didereg.

    Parancsolod: legyen jég
    s mindent fagyasszon át,
    s telerakod – legyen még
    díszesebb – mint szobát

    csecsebecsékkel,
    s lehet, mindegyik szép
    csiszolt és drága ékszer –
    nekem mindegyik: jég.

    Nem moccan ott a lég.
    Virág
    nincs
    ott.
    Mint tömör, sima jég
    a parkett csillog.

    Valahol: utcalárma –
    Parázs nap tündököl fenn.
    Itt –
    zongora szén-szárnya
    s jég-higany a tükörben.
    Itt égő nap sosem vakít.
    Itt lámpa fénye csöppen.
    Csillár
    álmos jégcsapjai
    csüngenek csöndben.

    De én mást akarok: lármát,
    emberek zsivaját.
    E szörnyű jég-szoba árnyát
    nem bírom ki tovább.

    Fáradt ez a lélek, fázik,
    s csak gyötri önmagát.
    Kincsekkel rakva rogyásig
    és csupa pusztaság.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki volt…

    Valaki volt… aki ma nincsen…
    Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
    elmúlt, leporlott mindörökre.

    Valaki volt,… ma nincs semerre.
    Az éjszaka a szél leverte
    az ágakat, miket beoltott.

    Valaki volt… s őt én szerettem.
    Minden szavát rajongva lestem,
    de nincs postás, ki tőle jönne.

    Valaki volt… valaki elment…
    Ahogy rovom e hosszú termet,
    tudom, többé már nem jön vissza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: A csikó

    Vályogházba születtem télen,
    Egy-szalmára egy pej csikóval,
    Velem egy nevet kapott ő is.

    Mikor a szavak hámjába bújtam
    S egy-két egymáshoz illesztett szót már
    Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
    A csengettyűk minden nyelvét,
    S a fával rakott szekérbe fogva
    Anyja mellett
    Elég jól megállta helyét
    a hámban.

    Amikor én négyéves lettem csikónkat
    Már lónak nevezték,
    Büszkén viselte a nyerget a nálánál
    Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

    Amikor iskolába kerültem
    A mi lovunk
    Kukoricáért járta egy hétig a
    Mezőséget, a szárazság idején.
    Amikor városon nevelkedtem

    A mi lovunk
    Tejet, almát, birset és otthonsült-
    Kenyeret hozott a szénával bélelt
    Szekér derekában.

    Amikor katonának mentem
    A velem egyszerre azon a régi télen született
    És nevemet viselő pejlovunk
    Vénségtől kábán pusztult el a
    Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

    Kányádi Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Kiscsikó-sirató

    Fehér volt az anyád, te meg fekete,
    anyádat elásták, de te nem tudtad,
    lefeküdtem melléd, simogattalak,
    sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
    puha volt a füled, mint a kisnyulé,
    nyakadon a csengő piros szalagon,
    de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
    szívedet hallgattam, alig dobogott,
    tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
    tollpihén a lelked alig remegett,
    sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
    nem kellett már neked a dudlis üveg,
    inkább földhöz verted halántékodat,
    tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    bőrödet lehúzták, szárítják napon,
    sírodat megásták a meggyfák alá,
    gyönge a te csontod, mint a babáké,
    a hajnali harmat széjjel őröli,
    bőrödből csinálnak fekete sipkát,
    drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
    ott ficánkolsz te a csillagok között,
    onnan megrugdosod az én szivemet,
    minden reményünket befödi a hó,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Egy hattyú alszik

    Egy hattyú alszik a tavon
    Mint rózsa, úgy lebeg,
    léte folyékony s olvadó,
    akár a fellegek.

    Néhány árnyék a vízre ül,
    Mert nem talál haza –
    Nem is árnyak talán, csupán
    fenyőfák sóhaja.

    A hattyúk nem is rózsák,
    De víziangyalok,
    Az ég álmodja őket,
    Ha olykor andalog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Elégiák

    És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
    füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
    teremtett virágokat – tőlük tanuljam a nevetést,
    elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
    Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

    Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
    s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
    ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
    a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
    Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

    Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
    a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
    igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
    vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:
    Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jean-Claude Ibert: Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,

    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,

    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,

    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,

    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,

    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

    mert szép volt,
    mert elege volt

    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Örökké

    Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
    a fák végén a lomb vagy a diólevél,
    miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
    ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

    Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
    kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
    a lebegő ködök a levegőbe fúrva
    egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

    A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
    a billenő hegyen a tér sziklája áll,
    mint mértani idom, amelybe zárva él egy
    madár és énekel tízezer éve már.

    Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
    a szivemet, szegezz a fák közé oda,
    ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
    s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitéz Ferenc: Boldogság és annak madara

    Nem biztos, hogy kék
    Nem biztos, hogy madár.
    Nem biztos, hogy boldogság.
    De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,
    és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
    is képes megteremteni ezt a
    -csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.
    A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
    “az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni”
    A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
    Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
    A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
    az emberi akarat s az ezt tápláló hit
    feladása maga a halál,
    mert süketté lesz az ember.
    Nem hallhatja meg a madár énekét.
    Mert a madarat nem kívül kell keresni,
    repülni nem lehet az égben,
    dalt hallani,
    megérezni
    a boldogság ritmusát nem lehet
    -csak legbelül igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig