Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.
Forrás: —
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hamis voltál, hiú, hitetlen?
Gyöngédebb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe,
nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
Forrás: —
Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom
mellyel lesújt rám az ítélet?
Forrás: —
Hegytetőn volt az a szoba,
nem is szoba, csak ágy és ablak.
Aludt, de engem valami
megindított, hogy felriadjak,
s az üvegen áradt a tó,
már nappali fényét kibontva,
s szélfutta, párás szárnyakon
egyetlen korai vitorla
magányosan és boldogan
úgy szállt a puszta ragyogáson,
úgy szállott érintetlenül
a vízen-égen az a vászon,
úgy szállott az örök vizen,
minthogyha én, kezdetek óta.
De fölébredtek karjai,
s én hullottam, akár a tóba.
Forrás: —
⭐
kétféle fordításban: –
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
Forrás: —
Akárcsak Mendelejev
a hiányzó elemre,
ezer holdtöltét vártam
erre szerelemre.
Mostmár addig sugárzunk,
bizony, szomszédos csillag,
míg a hit nélkül élők
mind bele nem vakulnak.
S a Szaturnus-lakóknak
elregéli az isten:
milyen volt szőkeséged
mikróbákon innen.
(III. felvonás, 7. jelenet – István imája)
István:
Lélek szól velem?
Ne hagyj kápráznom, Isten!
Felítál engem sújtoló kezedre?
Szólj békességet, küldj vigasztalást!
Te kezedben van élet és halál.
Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
pedig pogány volt.
Te tudod, Uram,
tiéd a tanács és az értelem!
Megháborodtak csontjaid, atyácska,
mintha feltúrták volna gyors kezek.
Talán ha tolvaj mívelkedik így,
s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
De az hörögve szaggat és tapos,
s beléfal emberébe, szürcsöli!
Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
Világ födelét fölnyitottad immár,
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
szellő bókol, madár ujjongva szólal,
minden teremtett lélek, lelkes állat,
a millió fű mind, s külön-külön,
az érzéketlen kő is megragyog.
Édességét, jó ízeit a létnek
hatalmas karral terjeszted közöttünk.
Dicséret érte!
Embertől nyugodt vagy?
Törődsz velünk? – három halál ma is.
Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?
Be sok halált ítéltem a nevedben,
be sok halállal intettél pedig!
A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
s az én bűnöm, hogy nem értettelek.
Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
engem ekképpen miért nem segítesz?
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
Rám nehezedtél, útaim elálltad!
Jóságomat is megtorlod, Uram!
Te, aki látást követelsz a vaktól,
s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
s imára fogja kezét a kezetlen,
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
Málhádat tovább nem tudom cipelni.
Nincsenek immár csak halottaim!
Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével
világot fújsz el, csillagot kioltasz,
s föld megindul, hegyek hanyatlanak
egy intésedre, Uram – égig érő
s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiírtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak,
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát hogy tőled várjanak –,
mert igen gőgösek immár,
mintha ők adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők!
És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vetessenek!
Ámen.
Férfi szívvel, férfi karral
Megküzdünk mi száz viharral,
Mely hazánkra támad.
Régi hittel, régi dallal,
Új erővel, diadallal,
Védjük szép hazánkat.
„Küzdj és bízva bízzál,”
Ez költőnk szava.
Nem csügged magyar dal
S magyar kar soha!
Valahány csapás jött,
Valahány bukás ért,
Megfizettünk mindig
A pártoskodásért.
Minden vészből, gyászból,
Új életre keltünk,
S a föltámadásról
Hymnust énekeltünk.
Férfi hittel, férfi tettel
Lesz még ünnep itten egyszer,
Győzni fog mi népünk,
Hogyha eddig nem veszett el,
Szembe néz új évezerrel,
Istenünk mivélünk!
„Küzdj és bízva bízzál”,
Ez költőnk szava,
S élni fogsz örökké,
Nagy magyar haza!
1923
Forrás: MEK
A Tisza kantátából
A magyar nap vígan süt az égen,
Csöndes álom szunnyad a vidéken.
Nyári áldás a boldog határban,
Tisza vize folydogál magában,
Tiszavirág kedve pillangója,
Ez a Tisza örömünk folyója.
Néha duhaj, fájó kedve támad,
Fölveti a mély, keserű bánat,
Ősi bú ez: féktelen és szittya,
Szíve vérét amely fölszakítja
S árvaságát világgá dalolja,
Ez a Tisza bánatunk folyója.
Szép a Rajna, Loreley folyója,
Német nagyság hű oltalmazója,
Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
Méla Volga orosz bú szülője,
De míg bennünk lélek él és nóta,
Tisza lesz a magyarok folyója.
Ballagdáló, mint a magyar ember,
Aki nézi csöndes szerelemmel,
Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
Ó de néha bilincseket tépdel
S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
Ez a Tisza Petőfi folyója!
Termő nyáron elmereng a tájon,
Körülnéz a kis magyar világon.
Harmonika szól fölötte halkan
Árvaságos, öreg magyar dallam.
Félig sírva, félig mosolyogva,
Ez a Tisza Tömörkény folyója.
Sziget táján oroszokra gondol,
Szerencs mellett kuruckodva tombol,
Szeged néki fájó, komoly emlék,
Zentán zengi magyarok győzelmét.
S déli végén hattyúként dalolva
Révbe hal a magyarok folyója.
1919
Forrás: MEK
Már rég pihen a komoly lantom
És rég nem pihent már a víg,
A komolyat most már fölajzom
És rajt’ ez ige hallatik:
Láttam királyt Beóciában,
Dívát, ki néha énekel,
Láttam Maraton győzedelmét,
Háziúrt, aki nem emel.
Láttam Polónyit, aki Géza
És láttam Fedák Sárit,
De nem láttam eddig állampolgárt,
Aki több adót áhít!
Uram, bocsásd el már szolgádat,
Mert láttam végre, végre őt,
Kevés adó miatt föllebbező
Szegedi adófizetőt.
Nápolyba menni és meghalni,
Ezt mondták mindig még nekem,
Czímer Károlyt meglátni s élni:
Ezt hirdesse ma énekem!
Valóban, aki így adózik
És aki adót így emel,
Annak a város úgy adózzon,
Hogy szobrot emeljen a korzón,
Bár ennél többet érdemel.
1908
Forrás: MEK
