https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Somlyó Zoltán: Várlak

    A sárkányfejű szigonyos kályhát
    befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
    Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
    ez a bolond boszorkányfészek.
    Szorosan összekötözök
    két unatkozó bársonyszéket:
    itt te fogsz ülni, itt meg én…
    Rendezgetek. És fütyörészek…

    Itt te fogsz ülni, itt meg én;
    zimankós szívem összerázod,
    bolond fejem öledbe hull,
    s a könnyeidet magyarázod…
    Zimankós szívem megpendül,
    mint éle jó, hevert acélnak –
    Sok ránc lesz majd a szőnyegen
    s a bársonyszékek elalélnak…

    És átkozol majd és gyűlölsz
    s a csókjaidat megtetézed…
    …A sárkányfejű szigonyos kályha
    ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Az utolsó asszony

    Még az utolsó asszony hiányzik,
    az én forró, bús életemből:
    elmegyek ma egy halovány házig.
    Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
    Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
    senkise látja, mint én, oly szépnek.

    Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
    csókom, keservem, büszke bukásom:
    vérszínű borból utolsó korsó.
    Erre az útra bízom a lázom…
    Elmegyek ma a legutolsóhoz
    s – lemondok róla. De megbabonázom!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Miért?

    Már nem bír el a talpalattnyi föld,
    s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
    és kérdeni, mért állok egy helyen?
    s mért gyengülök, ha el akarok futni?

    Mért szerettem meg a kívánkozások
    föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
    Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
    minden lépésem átkozott neszét?

    Mért áll az ember csöndbe!
    Mért fáj a fáknak zöldje!
    Mért bomlik ráncba száz selyem,
    hideg nyoszolyás éjjelen!

    Mért villog asszony válla!
    S ezer asszonyhaj-párna,
    mért gyúl ki halvány éjszakán?
    S mért nézek mindig hátra?!…
    Mért nézek mindig hátra?…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: A dal…

    A szoba csöndes és meleg.
    Homályosak a szegletek,
    egyetlen körte ég…
    Van csöndem, van. És van szobám.
    S egy kis meleg is jut reám
    e földi körbe még…

    Fehér papír az asztalon:
    be sokszor ott maraszt dalom,
    igen, a dal, a dal…
    A dal: szívemből csobbanó
    és éltető és altató,
    sötét-édes ital…

    Más részegítőm nincs sehol!
    Már rég tilos az alkohol
    s a boldogság, bizony…
    Ha az éjszaka rámköszön,
    a dalt könnyemmel öntözöm
    s kortyonkint azt iszom…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Egy idegen kapu előtt

    Méltóságos, mint végső szavad volt,
    a bánatom ünnepi ruhája.
    A kétnapos őszi eső veri most
    s rá bús szürke színeit szitálja.

    E bánatos szürke ünnepi ruhát
    ma utcai köntössé tettem:
    megálltam egy idegen kapu előtt,
    amely zárva volt, úgy mint mi ketten.

    A zárt kapun halkan bekopogtaték
    és lágyan a kilincshez nyúltam.
    Az eső szitált és oly bús volt az ég,
    mint a lelkem, mint te, mint a múltam…

    Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
    hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Szerelem

    Elloptam egy arcot valahonnan.
    Honnan?… Honnan?…
    Én már azt nem tudom.
    Elindultam vele valamerre.
    Merre?… Merre?…
    Előre az úton.

    Elviszem a szívembe valameddig.
    Meddig?… Meddig?…
    Amíg kisüt a hold.
    S az égi fénybe megcsudálom:
    Álom!… Álom!…
    Mint minden, amim volt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dsida Jenő: Vallomás

    Élek, mint szigeten.
    Mindennap térdre kell
    hullanom. Kivüled
    semmi sem érdekel.

    Kihülhet már a nap,
    lehullhat már a hold,
    e zengő túlvilág
    magába szív, felold.

    Édes illatai,
    különös fényei
    vannak. És szigorú
    boldog törvényei.

    Mit máshol ketyegő
    kis óra méreget,
    itt melled dobaja
    méri az éveket.

    S ha szólasz, mindegyik
    puhán, révedezőn
    ejtett igéd ezüst
    virág lesz kék mezőn.

    És sóhajod a szél,
    mely fürtjeimbe kap,
    és arcod itt a hold,
    és arcod itt a nap.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: Közhírré bocsájtás

    Mindennek adom tudtára,
    Hogy az asszony gonosz pára.
    Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
    Melynek állandóságához sohase bízz.

    Ezután okosabb leszek,
    Már én senkit fel sem veszek.
    Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
    Rajtam kívül más szeretőre találjon.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

    Óh, Tihannak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl.
    Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
    Itt a halvány holdnak fényén
    Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános árva szív.
    Egy magános árva szív.

    Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
    Vígadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
    Addig én itt sírva sírok.
    És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
    Verd ki zengő bérceden.

    Zordon erők, durva bércek, szírtok!
    Harsogjátok jajjaim!
    Tik talám több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
    Kik keblekből számkivetnek
    És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.
    Egy szegény boldogtalant.

    Akik hajdan jó barátim voltak
    Még felkőltek ellenem,
    Űldözőim pártjához hajoltak:
    Óh! miket kell érzenem,
    Amidőn már ők is végre
    Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.
    Bár hozzájok hív valék.

    Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
    Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
    Nincsen szív az emberekbe:
    Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
    Szívem bús panasszait.
    Szívem bús panasszait.

    Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
    Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
    Hogy vagy most te, áldott lélek?
    Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.
    A tenger kínok között.

    Óh, van-é még egy erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
    Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
    Hol csak egy kő lenne párna,
    Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.
    Mely megháborítana.

    Abban, gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
    Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok,
    S e szigetnek egy szögében,
    Mint egy Russzó Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.
    Ember és polgár leszek.

    Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet.
    A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
    Távol itt, egy más világban,
    Egy nem esmért szent magánosságban
    Könnyezem le napjaim.
    Könnyezem le napjaim.

    Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
    Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
    S amely fának sátorában
    Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

    Drága kincsem, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám!
    Érted halok, érted élek,
    Száz leányért nem cseréllek.
    Megvídító orcácskádat,
    Csókra termett kerek szádat
    Ha a számhoz szoríthatom,
    Zsuzsiét nem csókolgatom.

    Óh, hogy kótog a kebeled,
    Melyben szívemet viseled!
    Óh, milyen szép az ajakad
    S arany láncra méltó nyakad!
    Karcsú derekadon a váll
    Halhéj nélkül is szépen áll;
    Nem úgy ám, mint a Mancié,
    Vagy a majd megmondám kié.

    Szép a hajad szép szála is,
    Ha kis csikó hordozta is,
    Nem akasztott ember haja,
    Mint a Trézi rőt vuklija.
    Édes a te danolásod,
    Jérce-forma kotyogásod:
    Kittykottyod innepi ének
    Bús szívemnek, szegénykének.

    Ha bánatim közlöm véled,
    Egy szódra lelkem megéled;
    Ha jókedvem csucsorodik,
    Általad megszaporodik.
    Mikor hideg szelek vagynak,
    Elveszed mérgét a fagynak;
    És mikor a hév nyár lankaszt,
    Nékem te megfrissíted azt.

    Óh, ha téged nem láthatlak,
    Be óhajtlak, be siratlak!
    S ha képed kezembe akad,
    Szememből örömkönny fakad.
    Téged hordozlak útamban,
    Téged ölellek ágyamban;
    És valahányszor felkelek,
    Szerelmedről énekelek.

    Együtt be sokszor feküdtünk,
    Bár soha meg nem esküdtünk!
    Az éjjel is, csak megintsem,
    Együtt hálunk, ugye, kincsem?
    Óh, ha szívünk szerelmének
    Kis zálogi születnének,
    S ott ülnének hosszú sorral
    A kuckóban, tele borral!

    Bárcsak a feleségemmel
    Téged cserélhetnélek fel,
    Hogy fiakat, leányokat
    Szűlnél, apró kulacsokat:
    Zsanám meg kulaccsá válna,
    Borral mindég színig állna.
    Az ő bőre úgyis csikó,
    Beléférne négy-öt akó.

    De jaj, engem ide-tova
    Elvisz a Szent Mihály lova,
    Szerelmed megemészt végre,
    És te maradsz özvegységre.
    Keserves sors! adjatok bort!
    Lakjuk el előre a tort;
    Ami menne más kutyába,
    Jobb, megy a magunk torkába.

    Akadtam még egy bankóra,
    Kit szántam szemborítóra:
    De vakságtól ki már nem fél,
    Minek annak a szemfedél?
    Kincsem, violám, rubintom!
    Itt az utolsó forintom:
    Érted adom ezt is, tubám!
    Csak szádhoz érhessen a szám.

    Óh, csókollak, óh, ölellek!
    Míg moccanok, míg lehellek:
    Tested tegyék holttestemhez
    És ezt az írást fejemhez:
    „Útas, köszönj rám egy pint bort:
    Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
    Kedves élete-párjával,
    Csikóbőrös kulacsával!”

    Forrás: magyar-versek.hu