Szerző: Mária Németh

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Tóth Bálint: Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
      mint két ujjam,
      mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.
    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
      mindenki nélkül,
      mindig együtt,
      egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.
    Ketten, ketten, akár az ujjam,
      olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    Éjjel-nappal, reggel-este
      összefonódva, mindenütt együtt
    Pörlekedve és feleselve
      de mindig, mindig egy irányba
    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
      az okát, célját meg sem értve,
      valami belső ihletésre,
      tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Plánéta

    Ön szerencsés lélek,
    mert megszületett,
    mert férfi,
    mert nő,
    mert szőke,
    mert szöghajú,
    mert hollófekete,
    őrizkedjék a vércukortól,
    és tartsa be a törvényes sebességet
    idegeinek elnyűvésében,
    és élni fog
    kora legvégső határáig,
    sőt azelőtt is.
    Három lejt kapok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Advent

    Kit igazán vársz:
    életedben él – rég itt
    van, mire megjön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ana Blandiana: Meztelen virágok

    Milyenek vajon a virágok,
    amikor senki sem néz rájuk,
    s titokban levethetik bátran
    minden ruhájuk?

    Mint mutat vajon a kamilla,
    aranyos övét ha megoldja,
    s mit sem törődve azzal, hogy látják,
    lerúgja fehér szoknya-virágát?

    Hát a nőszirom milyen látvány,
    mikor harisnya sincs a lábán,
    s amiben éjjel-nappal tanyázik,
    kék ingétől is megválik?

    A bársonyvirág milyen lehet,
    ha ruha nélkül didereg,
    s csipkés szoknyája sincsen rajta,
    pedig ugyancsak fázós fajta?

    No és milyen a cinnia
    karcsú derekát látni, ha
    vörös katrincáját ledobja
    egyenesen a porba?

    Milyen a rózsa mindenek fölött,
    ki a bál után levetkőzött,
    s szirmokból varrt ünneplő ruháját
    a virág-hercegek is megcsodálták?

    De jó lenne, ha csak egy percre,
    amit még senki se látott,
    titokban meglesni, milyenek
    a meztelen virágok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Várj

    Nem leszel mindíg egyedűl,
    eljön hogy újra betakarlak!
    együtt leszünk nagy hó alatt;
    jövök, még szeretni akarlak.

    Hozzád présel az áldott súly,
    elérlek, soha közelebben:
    csontomig érő remegés
    átjár mint ifjú közeledben.

    Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
    csontkezem kezedre tapadhat
    csontkarom karodba karolhat
    szeretlek, szeretni akarlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Fagyok jönnek

    Fagyok jönnek sorban,
    fehér dühű gárda,
    mint a perec roppan
    az esendők válla.

    Nélküled hol laknék?
    – megborzong a lélek –
    Hajnaltüzes hajlék
    a te közelséged.

    Szemem elől vedd el
    a tél-hideg tányért,
    etess szerelemmel,
    hogy ne legyek árnyék.

    Szerelmünk tűztornyát
    engedd betetőznöm –
    kapcsold ki a szoknyát
    az aranycsípődön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I