Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: Hattyú kutyám

    Hattyú kutyám.

    Ülj itt s vigyázz a házra,
    te farkasok szelíd, fehér fia,
    ős embergyűlölő, kinek a léptünk
    álmatlan, éber neuraszténia.
    Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
    mit szívből, agyból raggatott a kéz.
    Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
    a körbe, mely szűk és bezárt egész.
    Kik messze vannak tőlem és igémtől,
    ne jöjjenek át soha a falon.
    Ott túl úgyis az utca van, az utca,
    rokontalan szívemnek borzalom.
    Állj a határnál, híven, régi jelkép,
    igaztalan világban az igaz,
    tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
    fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

    Most jöjj ide.
    Leckét adok tenéked.
    Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
    amelybe jóság és örök gyanú van.
    Őrizd a csöndet mindenek felett.
    Mard el veszetten, aki megzavarja
    s a semmiségről fájón zakatol,
    mert énreám még hosszú-hosszú út vár,
    s munkás kezembe hittel jár a toll.
    Aztán ne haragudj a koldusokra,
    kik bámulják, szegények, a kaput,
    és a holdfényben állanak soványan,
    hiszen azoknak annyi a bajuk.

    Inkább figyeld talán az irodalmat,
    s ha erre jár nehány sunyi utas,
    és meghallod, hogy engemet ugatnak,
    légy szíves, és reájuk te ugass.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Polgár László: UNUS ES…

    Egyedül te vagy állandó, igaz.
    A mindegyek közt legvégső vigasz.
    Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
    Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
    Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
    Te általam vagy: így lettél halandó.
    Ismersz engem, jobban, mint én magam:
    kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
    Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
    Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
    Te vagy a vágy, mely illó és örök.
    Te megváltasz, miként megvált a rög.
    Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
    Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Te, ki félszavakból ért

    Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
    mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
    s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

    Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
    s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
    miközben minden perc taszít egyet rajtam.

    Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
    hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
    ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

    De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
    lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
    és rímes rejtekemből előcsalogatsz.

    Forrás: internetes versgyűjtemények

  • Reviczky Gyula: Jó lelkek

    Vannak jó lelkek még a földön;
    De elrejtőznek a világ elül.
    A csacska hír hallgat felőlük,
    Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

    Éltük, szerény, csöndes, magános,
    Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
    Erényüknek cégére nincsen;
    Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

    Vásári zajt, hűhót kerülnek.
    Nem lökdösődnek lármás utakon.
    Lelkük zománcát féltve őrzik.
    Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

    A sors csapási, szenvedések
    Között értékük legszebben ragyog.
    A rózsa is, ha eltiporják:
    Akkor terjeszt legédesb illatot.

    Vannak jó lelkek még a földön!
    Vigasztalásul vallom és hiszem.
    Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
    És nem irígyli sorsuk’ senki sem

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Bella István: Paralellák

    Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
    de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
    ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
    átkarollak,
    s ujjaimat – a világ végén valahol –
    a derekadon
    összekulcsolom

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Reviczky Gyula: Sátán

    Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
    Nevetett, hítt, igérte kincseit.
    Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,
    Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
    Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
    Protekcziómat ígérem neked.
    Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
    Mind a tied lesz… – Én koldus leszek.

    Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:
    Igy senki sem felelt nekem soha.
    Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;
    Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
    Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;
    Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
    Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?…
    Fejedet rázod?… Én koldus leszek.

    Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
    Majom és róka lenni nem tudok.
    Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
    Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
    Vigasztalóm az édes dal zenéje;
    Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
    S dalolva hágok a sátán fejére.
    Aranyod nem kell! Én koldus leszek!

    Urad vagyok! Leszállok a pokolba
    És Luczifert magát elégetem.
    A jókat összegyűjtöm egy akolba.
    Halleluja! Megáldva végzetem!
    Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
    Bolond te, kin segítni nem lehet.
    Adieu! – S én visszadőltem vánkosomra
    És felzokogtam: Én koldus leszek!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Sík Sándor: Erdő szélén estvéledtem

    Erdő szélén estvéledtem,
    Porlepetten, gondlepetten.
    Ordas nagy út sír megettem.
    Kenyerem javát megettem.

    Kenyér javát, ember rosszát,
    Bor mézét és zavarossát,
    Soknál több volt, úgy rámhozták
    Nevezetlen égi posták.

    Isten sípja rítt a számon.
    Kinek kell a tudományom?
    Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
    Mondjam-e, hogy szánom-bánom?

    Én aludni telepedtem,
    Subám fejem alá tettem.
    Édes Gazdám, ott felettem,
    Majd elleszünk immár ketten.

    Összeteszem két kezemet,
    Angyalaid hadd jöjjenek.
    Hadd fogják be két szememet:
    Csak Teveled töltözzenek.

    Reggelt úgyis ha megérnek,
    Csak-csak visszanézegélnek,
    Kezdődik a régi ének,
    Szíveknek-e vagy a szélnek?

    Amíg győzöm, addig éljek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Májusi kétségbeesés

    Mintha szögesdrótot hullatnának
    a láger-álmú sötét felhők:
    szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
    mintha árammal volna töltve,
    s hurkolódik pocsolyás
    utakra, fákra, tetőkre.

    Hol az ég?

    A törpeség mindent beborít,
    s az ember olyan gyámoltalan:
    ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
    akinek útja van.

    Hol az ég?… Hol az ég?…

    Sehol egy résnyi rés,
    egy repedés
    a pacsirtás kedvű messzeség
    felé.

    Úgy sír, sajog az ég,
    hogy a föld is sír belé.

    Sírnak a rügybe hervadt álmok;
    sír az ázott szélben riadtan ringó
    ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
    a parkokban, a tereken
    zokog a szerelem.

    A kegyetlen ég
    fölitta a padokról édes melegét,

    és napok óta
    csak ontja, csak ontja:
    ömlik sűrűn a sziszegő
    szögesdrót-sűrűség.

    Ez lenne hát a májusi áldás,
    az áldott kenyérhozó
    „Ó, irtóztató, irtóztató!”

    Fuldokolnak a pocsolyák,
    fojtogatják a tavak.

    Szennyes kedvében
    folyóvá dagadt
    a patak.

    Sír a sár.

    Állok az ablaknál,
    szemem könnybe lábad,
    szánom a szerelmeseket
    és sajnálom nagyon
    a gyümölcsfákat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nahid Bagheri-Goldschmied: Égtájak

    Mindnyájan más égtájról jöttünk,
    szemünk megszokta a világtérképet.
    Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
    Izgalom fogott el bennünket.

    A szeretet volt közös nyelvünk,
    a Föld a mi közös bőrünk.

    És minden éjjel,
    midőn a Nap parazsa kihűl,
    dideregve melengetem
    az én keleti és nyugati kezem
    a te szemed déli és északi
    lángjánál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Irigyemnek

    Vénülsz s meg tudtál ádáznak maradni,
    mikor a kórtól minden fog kihull.
    El-eltűnődöm: hogy tudsz még harapni
    (ínnyel? protézissel?) – fogatlanul?

    Forrás: Lélektől lélekig