https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nemes Nagy Ágnes: Január

    Hová jutottam? Nem tudom.
    Szeretni, nem szeretni: vétek.
    Ha volna még akáclevél,
    azon számlálnám érverésed.
    A magamét is számolom,
    a csontok közti félsötétet
    fél-éjszakán át szaggatom –
    ha volna még akáclevél,
    felelni tudna értem, érted –
    egy alvadt vér a mellkasom.

    Hogy füstölgött az a folyó,
    hogy füstölgött a téli alkonyatban!
    Érzett az alvilági hő,
    még átsütött a földalatti katlan,
    melyből zuhogva dőlt elő –
    a zúzmarás, fehér sötétben
    egy sor fekete nád, s a gyéren
    hófoltos, néma, sík mező –
    hogy füstölögne itt a vérem,
    az alvilágból felszökő,
    hogy füstölögne a félsötétben.

    Hosszabbodik a nap az évben,
    ez szült: téli napforduló.
    Most kéne újra megszületni,
    mint egy folyó.
    Vagy a sötét, magánvaló
    természet odvaiba halva,
    hol nem nő már akáclevél,
    inkább letérdelek a partra,
    s a sűrű, alvilági vízzel
    míg gyéren szálldogál a hó
    keresztet rajzolok magamra.

    (1958. január 30.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Öregek

    Kodály Zoltán mesternek

    Oly árvák ők mind, az öregek.
    Az ablakból néha elnézem őket,
    hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
    mint cipekednek hazafelé –
    vagy tikkadt nyárban, a tornácon
    hogy üldögélnek a napsugárban –
    vagy téli estén, kályha mellett
    hogyan alusznak jóízűen –
    nyújtott tenyérrel a templom előtt
    úgy állnak búsan, csüggeteg,
    mint hervadt őszi levelek
    a sárga porban.

    És ha az utcán bottal bandukolnak,
    idegenül néz a napsugár is
    és oly furcsán mondja minden ember:
    „Jónapot, bácsi.”

    A nyári Nap,
    a téli hó,
    őszi levél,
    tavaszi friss virág
    mind azt dalolja az ő fülükbe:
    „Élet-katlanban régi étek,
    élet-szekéren régi szalma,
    élet-gyertyán lefolyt viasz:
    téged megettek,
    téged leszórtak,
    te már elégtél:
    mehetsz aludni…”

    Olyanok ők,
    mint ki utazni készül
    és már csomagol.
    És néha, hogyha agg kezük
    játszik egy szőke gyerekfejen,
    tán fáj, ha érzik,
    hogy e két kézre,
    dolgos kezekre,
    áldó kezekre
    senkinek sincsen szüksége többé.

    És rabok ők már,
    egykedvű, álmos, leláncolt rabok:
    hetven nehéz év a békó karjukon,
    hetven év bűne, baja, bánata –
    hetven nehéz évtől leláncolva várják
    egy jóságos kéz,
    rettenetes kéz,
    ellentmondást nem tűrő kéz
    parancsszavát:
    „No gyere, tedd le.”

    Forrás: Magyar Kurír

  • Beney Zsuzsa: Gyertyaszentelő

    Biztosan jár az imbolygó hajóban
    gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
    sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
    lángok zizegő zajában, időtlen
    idejében a fénylő pillanatnak,
    amikor – gyermek maga is – a gyermek
    sorsát viszi két törékeny kezében.

    Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
    biztosan jár az imbolygó hajóban.
    Karjaiban a cseppnyi test a lángok
    éveiben, a földalatti árnyak
    rácsai között érik a halálra.
    Végtelen tengerén a fájdalomnak
    lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
    gyermek-szívében eszméli a titkot,
    amit nem értett az angyal szavában:
    hogy „áldott vagy az asszonyok között”.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Illyés Gyula: Feltámadás

    Férgével, savával a szorgos
    föld, az anyaföld, a meleg,
    lemossa rólam testemet,
    leszed rólam mindent, mi mocskos.

    Kitörölve a szemüreg,
    a csigolyák, a bordák sorra.
    Mint anyámtól hajdan, topogva
    várom ünnepi ingemet.

    Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
    Gábriel csöndít a toronyban
    és maga Jézus mond misét!
    Fussunk; nehogy egy utcasarkon
    egy kósza vétek nyakonkapjon
    mielőtt befogad az ég.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

    Az áprilisi délutánon
    dalt hallani egyszerre, távol.
    Az illatos, japáni égből
    hull a napfény és hull a zápor.

    Tömjénez a tavasz a légben,
    virágos ágon kancsi fény ég.
    Kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap.
    Vékony, ezüst esőfonálon
    dévaj angyalkák citeráznak.

    Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
    Villám se lobbant, ég se dörgött.
    De láttuk a két ősi titkot:
    itt járt az Angyal és az Ördög.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Fodor Ákos: Axióma

    A szeretésen
    kívül minden emberi
    tett: romépítés.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír