https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Kaffka Margit: Madársors

    Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
    Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
    Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
    Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
    Vándortársaimtól messze elmaradva;
    Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
    Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
    Hogy is találkoztam akkor én veled?…

    Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
    Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
    Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
    A lehelletedre ébredtem fel én.
    Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
    Melengettél forró szíveden, – tudod?
    Házatok békéje a szívembe áradt;
    „Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

    Óh, de azóta már vége van a télnek,
    Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
    És a lombok újra suttognak, beszélnek.
    Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
    Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
    Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
    Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
    Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Idézetek

    „Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sohasem láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, még mielőtt egy szót is váltottunk volna.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit: AZ OTTHONOK OTTHONOKKÁ TEREBÉLYESEDNEK

    A szoba csak lakás,
    a ház csak ház.
    Az otthon valami más.

    Az otthonok idővel válnak otthonokká.
    Mikor a kerti ösvény útilapui,
    az aszfaltozott udvar
    csenevész gizgazai
    szívedhez nőttek,
    mikor a szív gyökerei
    áttörnek pázsiton, kövön és aszfalaton,
    mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
    akkor vagy otthon.

    Az otthonok észrevétlen
    terebélyesednek otthonokká.
    Szállingózó őszi levelek,
    alvó vidékek fölött
    vándorló felhők növesztik
    napról napra, évről évre.
    Az állandóság tudata,
    egy-egy bátorító
    pillantás, érintés teszi
    otthonná az otthont.
    A minden reggeli
    búcsúintegetés,
    az ablakon kopogó
    csontos és lombtalan, deres és havas,
    bimbós, virágos és lombos, ősszel
    tenyerükön almát tartó ágkezek.

    A házak is gyökeret vernek,
    szobákat hajtanak, nyílnak,
    virágoznak, magvakat szórnak szét,
    ha már otthonokká
    terebélyesedtek.

    Fordította: Kányádi Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Farkashajsza

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    De ma megint, akárcsak tegnap,
    Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
    A kordon felé hajtanak!

    Dupla csővel a fák mögül lőnek,
    A vadászok árnyékban rejtőznek,
    A hóban farkasok hemperegnek,
    Üvöltő-mozgó céltáblák lettek.

    FARKASHAJSZA FOLYIK, SZÜRKE RAGADOZÓKRA,
    SZOPÓS KÖLYKÖKRE ÉS ANYAFARKASOKRA,
    ORDÍT A SOK HAJTÓ, TOMBOLNAK A KUTYÁK,
    AZ ERDŐ SZÉLÉN VÉR ÖMLIK A HÓRA.

    Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
    A vadászkéz még meg sem remeg!
    Szabadságunk az erdőszélig tart csak,
    Biztos kézzel leterítenek.

    A farkas nem szeghet meg hagyományt,
    Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
    Még farkasanyánk nevelte belénk:
    A fákon túl mind meghalunk.

    Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
    Felelj falkavezér, mondd meg hát,
    A puskacsővek elé űznek minket,
    Miért nem törünk ki a tiloson át?

    A farkas sem szabad, nem tehet mást,
    Már én is érzem, hogy itt a vég,
    Akinek én jutottam, elvigyorodik,
    És csendben rám fogja fegyverét.

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
    Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
    De üres marad a vadász marka is!

    ford: Földes László

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Vallomás

    Habos párnákon vívódik egy asszony.
    Szemére halkan, reszketőn suhan
    A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
    Virraszt a férfi sápadt komoran.

    Már alighogy zihál,
    A szívverése halkabb lesz, eláll.
    A végső percben megmozdul az ajka,
    Vonagló szókban, töredezve, rajta
    Egy élet kínja, vádja ott remeg:
    „Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
    Valaki egyszer szívem összetörte,
    Elhagyva, árván jártam a világon.
    Te akkor boldogságot kértél tőlem,
    Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

    De ezt a hangot fül nem hallja már,
    Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
    A szók értelme elhal születetlen…
    S hűlő kezére ráborul a férj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Álmodó

    Várost álmodtam ide én;
    fölraktam, itt van: az enyém.

    Utat álmodtam, kész az út;
    fürkészem: milyen messze fut?

    Fényről álmodtam: fény ragyog.
    És álmodtam egy ablakot,

    ahonnan majd a végtelen
    tavaszi eget nézhetem.

    Megvan végre az ablakom,
    van szobám, ahol lakhatom,

    van alázatos szőnyegem,
    naponta többször ehetem.

    Mi kell még – kérdik –, nem elég?
    Örülök persze – szólanék,

    de csak a fejem ingatom.
    Állok némán – és álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T