… amíg remélsz.
Mondj bármi bolondot
Akarj vad kalandot
Játssz gyermeki hévvel
Igaz szenvedéllyel
Tomboló életed
Fékezd meg énvelem
Vigyél pusztulásba
Semmi nincs hiába
Most üvölts az éjbe
Kongass egy harangot
Kérj még vagy parancsolj
Fájó titkot regélj
Úgyis csak addig élsz,
Míg vad dalt zúg a vér.
Szeretni holdasodj
Lelkem éjjelére,
Úgyis csak addig élsz,
Míg örök vágyat adsz,
Míg örök vágyban égsz,
Addig élsz, míg remélsz.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha őszre várnám jöttödet,
Elűzném a nyarat,
Gazdasszony hessent így legyet,
Arcán derűs harag.
Ha év múltán jönnél megint,
Gyúrnék hónap-golyót,
És külön lenne mindegyik,
Egy hónap – egy fiók.
Ha századok telnének el,
Számlálnám ezt a rajt,
Míg nem temetné ujjaim
Van Dieman földje majd.
Ha tudnám, hogy a vég után
Élted lesz éltemé,
Héjként lökném odébb, s kapnék
Az öröklét felé.
De nem tudom, mennyi is az,
Ami még hátravan,
És ez gyötör, mint gonosz méh,
Mely zaklat untalan.
Fordította: Tábor Eszter
Forrás: Lélektől lélekig
Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: „Nem adom.
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom.”
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen egyszer
halhattam csak meg érted.
Élned neked kell.
Forrás: Lélektől lélekig
Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, hogy ne légy csupaszon,
erőidre és terveidre
láthatatlan páncélt terítve
valaha még védelmet adtak
neked is a legfőbb hatalmak,
a hiúság és a haszon.
Most itt dideregsz csupaszon.
A hiúság, amért megölted,
magával vitte az erődet,
s mert haszna nincs semmi igaznak,
ami maradt lelkedben, az csak
az érdektelen szánalom.
Én is így járok, csupaszon.
De nekem semmi az igazság:
járom a nagyobb érdek útját.
Csak az megváltó, aki használ!
Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
segíteni a barmokon?
Akkor mégse vagy rokonom.
Te! te kívül vagy a világon!
Nem is nevetsz a butaságon!
Nem is lázadsz ellene! – Ember,
most már tudom, hogy idegennel,
az undor és az unalom
magányával vitatkozom!
Ki kellett volna oltanod rég
az életedet, s hogy bírod még,
azért bírod csak bizonyára,
mert tudásod képmutatása
eddig megvédett utadon.
Vigyázz! Készítem ostorom:
mert gyenge vagy a hitre, tettre,
mert nem figyelsz az emberekre,
mert érdektelen vagy, beteg vagy,
mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
s számodra nem lesz irgalom!
Forrás: Lélektől lélekig
Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rámtekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.
Hűvös szemek légiói,
Hiába tűntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.
S ki rámtekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.
Forrás: Lélektől lélekig
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép…
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?…
Forrás: Lélektől lélekig
Parazsat loptam, lángot fogtam:
ölelgetlek félálomban.
Minden éjjel táncot járok,
így szokták a boszorkányok.
Parazsat őrzök, lángom lobban,
lobog a tűz már, éleszd jobban…
szoknyám pördül, sarkam koppan,
tölts poharamba, ne hagyj szomjan!
Pattog a szikra, nincs aki bánja,
gyullad a szalma, átcsap a házra,
ég a világ is, oltani kéne,
hajnalodik már… itt van a vége.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
Szomjas utas reménye e csobogás.
Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.
Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
Ételüket, edényüket eldobva,
Beszennyeztek, aztán útnak indultak.
Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
Teremtettek jótevőnek, holnapul.
Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
Utas révén messzire jut táp-erőd.
Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
Nem értem a vized mellől felkelőt.
Forrás: Lélektől lélekig
