Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
És valahogy sápadtabbak a kirakatok
Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik
És néha érzek egy régi illatot
Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
A mamám rám adta mindig a szép ruhát
Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám
Ha kértem, hadd járjak így egész héten át
Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb
S a nagyfiú ígérte tízre hazajön
A tánciskola parkettjén a cipők fényesek
És néhány párnak a figura összejön
Vasárnap délután volt mikor megismertelek
A bátyád apámmal nálunk sakkozott
Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked
És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog
Vasárnap délután talán a harag is csendesebb
S az elvált apa láthatja kisfiát
A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket
És Farkasréten is elfogy a sok virág
Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak
És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon
Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb
És előre tudtuk, szeretni jó dolog
Vasárnap délután az időm csendesen megy el
És néha úgy érzem, máris érkezel
Vasárnap délután az este mindig túl közel
Mikor tudom, hogy többé nem jössz el
Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
És valahogy sápadtabbak a kirakatok
Vasárnap délután már régen semmi sem történik
Csak néha érzek egy régi illatot
Forrás: Lélektől lélekig
Tündeszárnyon jön az este.
Álomport hint a szememre,
párnám szövi holdsugárból,
csodát ígér más világból.
Beburkol bársonyba csendben
ebbe a szép bűvöletben,
s úgy ringat el tündérszóval,
szava oly halk, mint a sóhaj.
Éji tündém szárnya lebben,
álomtáncba csábít menten,
de elillan akkor zordul,
ha hajnali harang kondul.
Forrás: Lélektől lélekig
(Fodor András fordítása)
Midőn rám leltél, kedvesem,
kicsiny voltam, szegény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.
Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.
S én, mint akit május, mítosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kínálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kívánatot űzni
Kívánó kívánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben.
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.
Búzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
Búzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem…
Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani őket,
a törpék és a szökőkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –
Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem…
Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.
Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielőtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.
Forrás: Lélektől lélekig
A hold, az alma-báju bolygó
– Mondják – veszélyes és hamis,
Hadd mondok erről egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!
Dalom sajkája hős lovagkor
Romantikus vizére ring, –
Sok furcsa módi járta akkor:
Acélból volt a férfi-ing…
Viszont a drága női meznek
Sok titkát, bájos holmikat,
Miket ma csipkékkel hímeznek,
Vas-öv pótolta és – lakat!
Finom kis kor volt! – És e korban
Élt egy kedves, nyulánk legény,
Legnyalkább az apródi sorban,
De jaj, beteg vala szegény!
Azon kapták őt éjről éjre
Az alabárdos bakterek,
Hogy egyre a kastélyerkélyre
Mászkál szegény kóros gyerek!
Megtörtént néha, hogy lepottyant,
S majd szétzúzta a meredély,
De a fiúnak meg se kottyant,
Megint mászott, ha jött az éj…
Hát összeültek a tudósok
S tűnődtek, ez hogy is lehet?
És lévén tudományuk jó sok,
Meg is fejték az esetet.
S szavuk méltó e díszes dalra,
Mert bölcsességgel tele volt:
Azért megy az apród a falra,
Mert vonzza őt a tele hold…
Nos, bölcsesség zsírjában úszott
E döntés… csak baj vala még,
Hogy a fiú akkor is kúszott,
Ha nem volt holdas fent az ég!
A legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt…
Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
Amint szemét felemelé,
Íme pont a fiúra látott:
Mászott javában fölfelé!
S fönt az erkély korlátja mellett
Egy lánynak ívelt termete,
Ő volt! A várúr szőke, molett
Ringó csípőjű gyermeke!
Oly teljes volt, olyan igéző,
Sejtelmesen vonzó, kerek,
Hogy majdnem a bölcs kerti néző
Is kúszott már, mint a gyerek!
S vígan dörmögte: éljen-éljen!
Hát mégis csak hold-kórja volt!
Mert nem fontos, hogy pont az égen
Kerestessék – a teli hold!
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Lélektől lélekig
(Illyés Gyula fordítása)
Tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – elméd
mire gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd zenéjével susogja a szám,
az erővel csengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng, s álmomban, álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Forrás: Lélektől lélekig