A szavak ereje lehet lágyan ringató,
mint tarka vadkacsák testét hintáztató tó
A szavak ereje lehet hűsen bársonyos,
mint vigasztalás, mely bánatban oly jóságos
A szavak ereje lehet hitet romboló,
és kétséget ébresztve viharként tomboló
A szavak ereje lehet népet felrázó,
és nemes célokra bátorítva buzdító
A szavak ereje lehet szellemi erőd,
mely jó kezekben, nemzeteknek adhat erőt
Forrás: Lélektől lélekig
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
hogy tiszteljenek bennünket
s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
akár az égben laksz, akár a tejben,
a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
akkor szívünkben zuhatagok vannak,
de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
csak a kardok, tornyok és ölő igék.
Most mégis, megfáradván
dicséreteddel keresünk új erőt
s önmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő — ha van —
tágul-görbül, mint a tér:
mosttól mostig tart.
Forrás: Lélektől lélekig
…Mert későn jöttem én.
Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.
Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
És magányos az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért s a földnek kerekén
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.
Mert későn jöttem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Mezőn kószáltam boldogan,
Nyár pompáját ízleltem én,
Míg Ámor herceg nem suhant
A nap sugárain felém.
Hajamba font liliomot,
Rózsát fejemre, vérszínűt;
Kertjébe vélem elfutott,
Ahol gyönyör száll mindenütt.
Szárnyamra harmatcsepp esett,
Dalom naptól izzóra vált;
Selyem hálóval meglesett
És fényes kalitjába zárt.
Most tréfál vélem, játszogat,
Leül mellém, míg dalolok;
Széjjelfeszíti szárnyamat,
És gúnyol, hogy már rab vagyok.
Vámosi Pál fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nézd! A lopakodó szürkületben
Néhány karcsú árnyék összerezzen.
Apró fénygömbök szerterajzanak
Lámpák sárgaszín fényköre alatt.
Magához húz fájó emléked megint…
Bár szemed másfelé, messzire tekint,
Kezed selyme sem engem simogat
Mint tavaszi szél új hantú sírokat
Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
Míg leheleted cirógatja más nyakát
Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
S barátságod csal szemembe könnyeket.
Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este… karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.
Kacsint a reggel lágy napsugáron,
S csókod elillan, mint boldogságom.
Nem lehetsz többé soha velem…
Vágy maradsz, de már nem szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Kívántad, hát most újra álmodom.
Szépet. És – hitted volna? – Veled…
Lásd, bohón kalandozom,
és szárnyára vett a képzelet.
Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
sziklákra mászunk hegyormokon,
majd lágyan megfogod a kezemet,
és elpihensz este az ágyamon.
Hangod fülemnek furcsán csengene,
mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
ha én lehetnék a szíved kedvese,
s velem ébrednél hűs hajnalokon.
Őszülő fejed, ha ölembe tennéd,
mesélnék, hogy öleljen édes álom,
titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
és befogadna az én világom.
Talán egyszer tényleg befogad…
Szinte valóként magam előtt látom,
hogy álmom téged is magával ragad
és te leszel a vágyott boldogságom.
Tán egyszer eljön egy pillanat,
amikor csók csak neked gyúl a számon…
De állj! Ez már túl merész gondolat!
Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
de nem csaplak be Téged, sem magamat.
Forrás: Lélektől lélekig
