Harcoltam veled, és hátadra fölírtam ez alkut:
én ütök, és te szaladj, vagy te szaladj, ütök én.
S ím én vég nélkül puhogatva törélek azóta;
de te hitetlen vagy, Turkai: hasra esél.
Bántani jámbort bűn, de gonoszt nem bántani bűnebb:
mért üldözlek agyon, Turkai, érted-e már.
Láttalak a Helikon tetején mászkálni, s türélek,
gondoltam, neked ott mászni, legelni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Én is ember vagyok,
szenvedek és megindulok, te, ismeretlen testvérem, aki
elolvassz engem,
te, akinek talán sohasem szorítom meg a kezét,
te, aki tán meg is vetsz, mert azt hiszed, hogy csak
magamról beszélek neked.
Hát nincsenek-e gyermekeid, mint nekem, nem vérzik-e
szíved, mint az enyém,
nem vesztetted-e el azokat, akiket szerettél?
Hát nem riadsz-e fel éjszakánként a zörrenéstől –
mert nem tudod, ki vagy, sem hogy hova mehetsz.
Forrás: Émile Henriot – Ó, testvérem, fordította Kosztolányi Dezső
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Egy nikkeles, forgó borbélyszékbe várok.
Nézegetem magam a tükörben.
Jaj, Istenem! mi lesz, ha már negyven éves leszek…
Márványlapon tégelyek, mindenféle harsány
mozi-festékek.
Kendőzni magunkat, pingálni: to make up.
Itt építi Fairbanks a hősöket, tükréből kelnek elő,
mint a Bagdadi tolvaj katonái a földből…
Gumilépésekkel közeledik Fairbanks.
Rám pillant, előretolja kék állkapcsát,
nagyon fehér fogaival,
morcolja mélyen ülő, kis szemeit, busa
szemöldjei alatt,
mik akkorák, akár a bajuszok.
Golfpályáról érkezik, kitornászott tagjai
nesztelen forognak,
mint az amerikai házak ajtai-ablakai.
Mutogatja a falakon azt, mire büszke:
Chaplin arcképét,
művészeti oklevelét, mit Párizsban állítottak ki.
Nem vezet be dolgozószobájába,
akár a yankeek, de cocktail shakerrel kezében
kinyitja uszodáját.
– Fürdik?
– Fürdöm.
– Kétszáz font tengeri só minden reggel.
Balra a törökfürdő, meleg levegővel,
jobbra az oroszfürdő, gőzzel.
Fairbanks meztelenre vetkőzik.
Hasa lapos, gyomra kemény, bőre kicserzett,
négy hónapig fürdőzött nyáron a birtokán.
Most egy kicsit ugrat,
egyszerre belenyom egy villamosszékbe,
zsámolyra tessékel, miből szög bújik ki.
Szakasztott olyan, mint a királyok.
Érdeklődik nálam Európáról is,
mint valami nagyon súlyos betegről.
Pucéron borotválkozik. Közben magyarázza,
hogy vonattal egész Moszkváig jutott el,
s tudja, hogy Európa rengeteg kis állam,
mindegyiknek megvan a maga szokása, nyelve,
vámsorompója, intézménye.
Japáni sofőrje bedugja a fejét:
– Miss Pickford is there.
Forrás: Paul Morand – Fürdő Douglas Fairbanks-szel, fordította Kosztolányi Dezső
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
…Mert itten a Szépség beszél.
Tessék besétálni, szabad bemenet a föld alatt.
Kék, fehér, piros,
lázba hoznak ezek a színek, mivelhogy
az amerikai fodrászok színei.
Mindenütt tükrök és tükrök,
sohase verik vissza ugyanazt a dolgot,
jobbak, mint Giotto.
E fehér zománcos nikkel-vidéken
szörnyű kaland vár
a hajra, a bőrre,
fölhámra,
körömre.
Benn a kirakat üvegei mögött
hadihajók fényszóró-pászmái alatt
műtétek folynak, mitől a Szépség élete függ!
Ledöntik az embert
forgó kínpadokra,
gőzölgő szalvéta borítja a főt,
csak az orr hegye látszik,
s csikaró, pörzsölő, gyomrozó
dolgot mívelnek
a testtel.
Minden kézen egy körömápoló
kisasszonyka lóg,
hogy a páciensek ki ne iszkoljanak.
Nem éreznek semmit,
mert közben a lelküket, azt is kivették
s fertőtlenítik.
Zöldernyős teniszjátékosok
skalpolják a fiatal lányokat, e bálványos
nőstény-orszlánokat,
gumisarkaikkal tiporva
hulladék hajuknak
kukoricahéj-almát.
Nem merem fölszedni s teletömni vele a zsebem.
Egy néger szemlét tart a cipők fölött,
szigorú arccal,
krétával keresztet ír a talpaikra,
s elhatározza, melyiket eszi majd meg.
Forrás: Paul Morand – Beauty Parlor, fordította Kosztolányi Dezső
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forgathatom mahagóni-dobozomat
a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
a napnyugati béke fölött
iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
(Hilversum 26, 3, 35)
vagy Stockholmon át
a skandináv istenekkel,
kik Normandia igazi urai.
Kis kertem mélyén,
a Szajna alsó folyásánál
0 h 42′-kor
valami eltévedt hullámon
egyszerre édes panaszt fogok:
kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
megtisztogatom a recsegő viharoktól
s magamhoz vonom.
Valami csárdás ez,
mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.
A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
a zöld Normandiának,
szilaj paripák köszöntik a teheneket.
Sárga, varkocsos parasztok,
kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,
felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
fancsalognak almaboromra,
közben pedig sóhajt az egyre halódó,
egyre megújuló
hegedűszó,
s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
a piros tatárok verői alatt.
Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
s még mindig nem szárad meg a sarjum…
Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand
(Faludy György fordítása)
Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pecsét.
A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ott ragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?
Forrás: Faludy György fordítása
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Valaha, hogy a párom lettél,
most három éve már,
riadva-tétován szerettél.
De minderről letettél.
S úgy érzem, érte kár.
Ma idejössz hozzám, levetkezel,
feltűzöd a hajad, enyém leszel…
Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
Így hívtalak becézve: kislány.
Halkan suhantál, drága-titkos,
a fénytől is remegve, tisztán.
A legnagyobb lázunkba sem
adtad magad át teljesen…
S haragudtam rád. Hogy a csókod
oly roppant-szűzi, elfogódott,
és nem jutott ki soha részem.
Emlékszel, ezt mondtam: „Hohó,
nem félsz te majd így, kis bohó,
csak egyszer megszeress egészen…”
S most a komolykodó lányt visszavágyom,
és visszasírva fordulok feléje,
ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
mezítlen karját nyomta a szemére.
Forrás: Géraldy Te meg én – Kosztolányi Dezső fordítása
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?
A megvetemedett ajtót kinyitják
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.
Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!
Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.
Forrás: Kálnoky László versei
