Szerző: Mária Németh

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Lackfi János: Anyám tyúkja, jogi változat

    Tyúkanyó, a tárgyra, kérem!
    Vétkes magánlaksértésben?
    Egyházjogilag tán rendben,
    polgárjogban már cseppet sem.
    Szaladgálás a tényállás,
    plusz még a ládára szállás.
    Csendháborítás is végül,
    jogkövetkezmények nélkül.

    Testi sértés? Testi sértés?
    Dehogy történt, nem is kérdés.
    A tettesnek kaja, pia…
    Mi ez itten, monarchia?
    Az ügyfelem nem akart mást,
    csak jogszerű magatartást!
    Ellenszolgáltatás gyanánt
    tojást várunk el, nem banánt!

    Morzsa kutya, ön a tanú,
    hiszen nem érheti gyanú.
    Priusza nincs, íme tisztán
    az erkölcsi bizonyítvány.
    Vadászatra rá ne kapjon,
    a tyúk osztatlan tulajdon!
    Vele ha jó viszonyt ápol,
    juttatást várhat anyámtól.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Pilinszky János: A fényességes angyal is

    Emlékezés egy világháborús karácsonyra

    Az égbolt elsötétedett.
    S akár a végitélet
    zord fellege tört volna ránk,
    a föld is oly sötét lett.

    Gyermekszívünk is oly nehéz!
    A házak és a kertek,
    az egész törékeny világ,
    éreztük, velünk reszket.

    Aztán a roppant csöndön át
    puhán és észrevétlen,
    a hangtalan meginduló
    és puha hóesésben,

    akár a fényes pelyhek is
    vigyázva földet értek,
    a fényességes angyal is,
    ő is a földre lépett.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: AZ ISMERETLEN ADÓÁLLOMÁS

    Maurice Rostand

    ELSŐ FELVONÁS

    Egy költő szobája

    KÖLTŐ

    Éj van, magam vagyok és versem írom
    s míg tollam perceg a vékony papíron,
    zsong az egész világról, lebegőn,
    Kreisler, Chopin a messze levegőn,
    félbehagyott dalok, melyekbe bú-vert,
    tört, ifjú életét temette Schubert…
    Mit fogjak én a rádión? Egy angol
    hullámon Petrazzini énekel,
    nem látni vastag testét, mely lehangol…
    Nem Rigoletto… Caruso se kell…
    Egy hanglemez.. . Ó, nem kell ez sem és
    irodalom se, színház, csevegés…
    Jeritza… Hódít hangja kelleme,
    de énnekem ma más hang kellene,
    szeszélyes és életlen, titkos ének,
    mit küld egy ismeretlen állomás –
    vigasztalásul a költő szívének –
    egy hang az éjbe, távoli, csodás…
    Vaktában leljük meg a csodát…
    Ó, lóverseny-eredmény!… Ne tovább!
    “Szép bútorok…” A reklám-nagyharang.
    Írjunk.

    A költő nyitva hagyja rádióját és ír.
    Egyszerre valami csodálatos ének,
    valami csodálatos hang hallik,
    nagyon messziről és mégis közelről.

    Jaj, ez a hang!

    A hang ismeretlen nyelven énekel.

    Jaj!  
    
    

    A dal befejeződik. Máris vége a rövid önkívületnek.
    A költő kétségbeesetten kiált föl:
    Ez a hang…

    MÁSODIK FELVONÁS

    Ugyanott

    KÖLTŐ egyedül

    Vajon svédül, oroszul énekelt-e,
    ki ellehelte hajdan azt a dalt,
    mi volt a nyelve és mi volt a lelke,
    mely hirtelen az éjszakába halt?
    Ki szólt a Földhöz ily búsan tűnődve,
    Európa végén, erdők megett?
    Ki így dalol, az bizonyára szőke,
    azóta én egy hangot szeretek…
    Észak felé volt, arra, merre Oslo –
    megnéztem az ujságomban legott –
    bár az a dal s a messzeségbe foszló
    hang szinte a fülembe zokogott.
    Fogjuk ki most… A véletlen talántán
    megadja nékem újra a kegyet.
    Ezernyolcszáz. . . Mint egy lázas találkán,
    várom… Ha jön, érette elmegyek…
    Hullámokon túl, ködbe és esőbe,
    csak hívjon az a régi-égi szó.
    Oslo. . .

    Egyszerre újra felhangzik a régi dal.

    Igen, ez volt... A hangja szőke!  
    
    

    Köszönöm néked, drága rádió.
    A részletes műsor is itt van, íme.
    Lássuk hamar, ki ő s mit énekel ma?
    “Szomorú dal”. Mindössze ez a címe…
    Az énekesnőt ugy hívják, hogy Elma.
    Megyek, futok… Futok egy hang után,
    add a bőröndöm, szürke, kék ruhám…
    Inasához:
    Semmit se küldj el a címemre.

    INAS

    Máris  
    
    

    utazni tetszik?

    KÖLTŐ

    Meg ne tudja Páris.  
    
    

    Bizonytalan időre, ismeretlen
    városba, távoli országba mentem.
    Ha rokonaim már idegesek,
    mondd ezt nekik: egy hangot keresek.

    HARMADIK FELVONÁS

    Ház Oslóban. Egy zenész szobája. Aggastyán ül
    hangszerei között.

    KÖLTŐ

    Bocsánatot kérnék. Egy nagy szívesség
    miatt zavarnám. Szólhatok-e?

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Tessék.
    
    

    KÖLTŐ

    Egy nőt keresnék, kit ön ismer, Elmát
    igen szeretném…

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Jaj, hogy mondjam el  
    
    

    hát. . .

    KÖLTŐ

    Párisban hallottam egy este hangját
    s fölismertem azonnal ritka rangját
    és nem feledtem el többé, soha.

    ÖREG ZENÉSZ

    Én voltam egykor a professzora.

    KÖLTŐ

    Aztán e hangért a vonatra ültem.

    ÖREG ZENÉSZ

    Ó.

    KÖLTŐ

    Néma hómezőkön átrepültem.  
    
    

    Völgyön-hegyen vitt szilajul a gyors,
    egy hang miatt…

    ÖREG ZENÉSZ

    De...
    
    

    KÖLTŐ

    Kedvezett a Sors.  
    
    

    Hisz itt vagyok. Megvívtam száz veszéllyel,
    hogy lássam Elmát.

    ÖREG ZENÉSZ

    Nézze. . .
    
    

    KÖLTŐ

    Még ma éjjel.  
    
    

    a

    ÖREG ZENÉSZ

    De testtelen.
    
    

    KÖLTŐ

    Mért mond ilyent? Nem értem, mit beszél.

    ÖREG ZENÉSZ

    Szegényke meghalt, Elma rég nem él…
    Tíz éve már… És az a dal, ami
    a rádióban szólt…

    KÖLTŐ

    Ne mondja ki,  
    
    

    legyen enyém a perc, hogy üdvözülten
    zengett a szíve énfelém az űrben
    s arcom olyan fehér lett, mint a hold,
    mert Elma akkor énnekem dalolt.
    Vagy azt hiszi, mikor a végtelenben
    két lélek összecsattan, egybelebben,
    nem támad abból égi szikrafény?
    Egy szót se, hadd megyek így vissza én. . .
    Itt az igazság, bennem, és nem ez.
    A lelke szólt hozzám, nem a lemez!

  • Lesznai Anna: Ébredés

    Éltem aluvó asszonyéltemet,
    s testem nem volt más – minden nyarak teste –;
    hajam a fáknak kúsza lombja volt,
    szívem a nappal leáldozott este.

    És nem volt más álomra nyílt szemem
    – hiába hajlott ködfejtő betükre –
    mint minden víznek és minden egeknek
    egymásba mélyedt magalátó tükre.

    Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
    november hóban őszi pára ült meg.
    Mindenik maggal kipergett az éltem,
    és lenge lelkem lebegett a szélben.

    – Te eljöttél és kiváltottál engem,
    te csudahántó, megváltó szerelmem.
    Sebzett testem a nyarakból kivállott,
    most talpig saját fájdalomban állok.

    Az én karom reszket ölelve téged,
    az én szívemre verődik beszéded,
    s hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
    én felsikoltva önmagamra leltem.

    Forrás: Lesznai Anna versei

  • Weöres Sándor: Lied

    Várlak a déli sugárban,
    várlak az éji sötétben,
    várlak a télben, a nyárban,
    várlak a földön, az égen.

    Szél remeg át a határon,
    fényei fogynak a nyárnak.
    Ó, te örömteli álom,
    holtomig én idevárlak.

    Forrás: Weöres Sándor versei

  • Szilágyi Domokos: Utóhang

    Hontalan fények közt otthonos lélek:
    mindentől, ami volt, mindentől félek.
    Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől:
    félek a sajgó megismeréstől.

    Akad-e, akad-e valaki még?
    Számban gyöngyöznek keserű igék.
    Csillagok pislognak kialvatlanul.
    A fény, a fény remegni tanul.

    Mennykő igazságok között vacogva
    világom szétszakad darabokra.
    Akár a nap az esttől,
    elválik test a testtől
    és el a kéj a vágytól,
    férfi és nő az ágytól,
    az akarat a szótól,
    el a cukor a sótól,
    pokol a magas égtől,
    befejezés a végtől,
    a kezdet a nyitástól,
    sírás a csitítástól,
    az eszmény a valótól,
    élő a meghalótól,
    halott az élve-holttól,
    és ama zsák a folttól,

    fölrúgva talmi törvényt,
    ami volt, meg se történt,
    s ami lesz mindhalálig,
    még ma halálra válik,

    a szólott szó is szótlan,
    a való is valótlan,
    a létező is létlen,
    a vétkező is vétlen,
    az ártatlan is ártó,
    a föld égre kiáltó,
    és tettető a tettes,
    és kedvetlen a kedves,
    és a kegyes kegyetlen,
    az összesség egyetlen,
    több a kevés a soknál,
    és több a csönd a szóknál,
    és csupa seb vagyok már,
    s már nem szól senki értem,
    s én nem értem. Nem értem.

    Magamat világgá kiáltván,
    állok kéretlenül a vártán.
    Éget a szó, éget, eléget.
    Adjatok, adjatok oltó igéket.
    Romlandó húsom végét a rögben:
    hinnem az Útban, az örökben.

    Az Útban, mely veszni nem ereszt,
    és amely örökös újrakezdés.
    (Elmondhassam, hogy megcsalattam:
    nemet vetvén, igent arattam.)

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

  • Villon – Faludy György: A haláltánc-ballada


    Ott ült a Császár. Dús hajában
    hét csillag volt a diadém.
    Rabszolganépek térden állva
    imádták, barna köldökén
    a Göncöl forgott, válla balján
    lámpásnak állt a holdkorong:
    de a bohóc sírt trónja alján:
    „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
    nincs szív, mit kardom át ne járna,
    enyém a föld!” … S hogy este lett,
    egy csontváz tántorgott eléje
    s elfújta, mint a porszemet.

    – Kényúrként éltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Gót ablakában sírt az Orvos:
    „Uram, nektárod merre nő,
    amely ír minden kínra s melytől
    meggyógyul minden szenvedő?”
    S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
    táncolta végig a szobát,
    kezében mély ólomkehelyből
    kínálva színtelen borát:
    „Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
    s nincs seb, mit heggel nem takar,
    igyál testvér; e mély pohárból,
    csupán az első korty fanyar.”

    – Kontárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A kútkávánál állt a Gyermek,
    szakadt gyolcsingecskében, s rőt
    topánban, s nézte lenn a vízben
    képét, mely játszani hívta őt:
    …”Ha jössz: a holdleánytól este
    a cukrot süvegszám kapod,
    s minden pirosló reggelente
    békákon ugrálunk bakot.”
    “Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
    siklót dagasztott zöld hasán,
    míg a Halál vihogva vitte
    anyjához a vörös topánt.
    – Balgán játszottunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Repedt tükrénél ült a Céda:
    “Hajamnak árja még veres,
    miért, hogy már a régi léha
    seregből senki sem keres?
    Ölem még izzó csókra éhes,
    mellem rózsája még kemény…”
    S az ablakon röhögve lépett
    be az utolsó vőlegény:
    “Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
    ma: holt szerelmeid torán
    hadd üljön nászlakomát a lárva
    ágyékod hervadt bíborán!”
    – Buján fetrengtünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Éjjel borult a háztetőkre,
    s kuvikhang szólt a berken át,
    midőn a Bankár útnak indult,
    elásni véres aranyát.
    Az útkereszten vasdoronggal
    hét ördög várta s a Halál;
    s mikor kardot rántott, a csontváz
    fülébe súgta: “Mondd, szamár,
    szamár, mit véded még a pénzed?
    Meghalsz s a kincset elviszem,
    s a kincs helyett eláslak téged,
    akit nem ás ki senki sem.”
    – Kufárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Aranypárnáin ült a Dáma,
    s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
    de ő már átkarolta drága
    csípői karcsú, gót ívét,
    “engedj csak még egy lanyha csókot,
    még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
    engedj csak még egy buja bókot,
    még egy szerelmes éjszakát” –
    de ő, rút foltot festve mellén,
    mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
    fehér testét nyakába vette
    és vitte, vitte, vitte őt.
    – Tunyán henyéltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Tüzénél állt az Alkimista,
    s óráját nézte, mely lejárt.
    “Isten vagy ördög: egy napot még,
    amíg megoldom a talányt,
    a végső, nagy talányt, amerre
    görebjeimnek ezre vitt,
    csak egy napot még, mert megfejtem,
    megfejtem holnap alkonyig.”
    “Nem fejted” – szólt a hang – “nem fejted”
    s vállára tette jéghideg
    kezét, míg felrobbant a lombik:
    “Aludni mégy most, mint a többiek.”
    – A Titkot űztük mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
    s a reimsi szentegyház előtt
    húsvét vasárnapján derékon
    kapta a hájas Püspököt:
    “Néked szereztem ezt a nótát,
    gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
    légy pápa, vagy próféta, rózsás
    hajnalködökbe öltözött,
    légy szent püspök, vagy rút eretnek,
    ki ég a máglya kormain,
    misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
    a dómok csonka tornyain!”
    – Álszentek voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A vén Paraszt már tudta s várta
    alkonytájt kinn az udvaron:
    “Görnyedt testünknek nincsen ára,
    s úgy halunk meg, mint a barom.
    Kaszás testvér! Sovány a földünk!
    könyörgöm, egyet tégy nekem:
    ha elviszel, szórd szét trágyának
    testemet kinn a réteken!”
    Ő rábólintott s vitte lassan,
    s úgy szórta, szórta, szórta szét,
    mint magvető keze a búzát,
    vagy pipacsot az őszi szél.
    – A földbe térünk mindahányan,
    s az évek szállnak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

  • Juhász Gyula: Karácsony felé

    Szép Tündérország támad föl szívemben
    ilyenkor decemberben.
    A szeretetnek csillagára nézek,
    megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
    ilyenkor decemberben.

    …Bizalmas szívvel járom a világot,
    s amit az élet vágott,
    beheggesztem a sebet a szívemben,
    és hiszek újra égi szeretetben,
    ilyenkor decemberben.

    …És valahol, ha kétkedő beszédet
    hallok, szomorún nézek,
    a kis Jézuska itt van a közelben,
    legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
    s ne csak így decemberben.

    Forrás: Juhász Gyula versei

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,

    az utcák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől –

    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: József Attila versei