Szerző: Mária Németh

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: In Horatium

    Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
    ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
    nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

    Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
    nézz szét a vízen: fürge fehér habok
    örök cseréjükért hálásak,
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

    A láng is hullám. Szüntelenül lobog
    főnix-világunk. Így nem is él soha,
    mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!

    Minden e földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint csobogó patak
    s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
    így akarák Thanatos s Aiolos.

    Ekként a dal is légyen örökkön új,
    a régi eszme váltson ezer köpenyt,
    s a régi forma új eszmének
    öltönyeként kerekedjen újra.

    S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
    mértéken zengte a megelégedést,
    hadd dalljam rajt ma himnuszát én
    a soha-meg-nem-elégedésnek!

    Minden a földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint hegyi záporár,
    hullámtörés, lavina, láva
    s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd

    el restségednek ónsulyu köntösét,
    elégeld már meg a megelégedést,
    légy könnyű, mint a hab s a felhő,
    mint a madár, a halál, a szél az.

    Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
    ne nyomja lelked járomunott nyakát:
    törékeny bár, tengerre termett,
    hagyj kikötőt s aranyos középszert

    s szabad szolgájuk, állj akarattal a
    rejtett erőkhöz, melyek változás
    százszínű, soha el nem kapcsolt
    kúsza kerek koszorúját fonják.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Ady Endre: A harmincadik András-nap

    Kiket szerettem
    S mert én szerettem őket: néhaik,
    Harmincadik András-napomkor
    Érkeztek ünnepi menetben.

    Élők és holtak,
    Valamikor szivemnek kínjai,
    Éjféltől hajnalig időztek
    És a szivemből rostokoltak.

    Hajnalkor mentek
    Semmibe vissza a hajdani nők
    S elfogyasztott szivem helyére
    Kacagva keresztet vetettek.

    Forrás: Arcanum

  • Ma hallottam valakit, ahogy azt mondja:

    „gyereket nevelni nagyjából akkora erőpróba, mint sétálni egyet a parkban”.Melyik parkban?A Jurassic Parkban?

    Forrás: pottyoslabda.hu

  • Kassák Lajos – Advent van

    Advent van, s átjárja lelkem
    a szeretet és az emlékezés.
    Rájövök ismét – tán ezredszer –,
    hogy szépen élni gyakran túl kevés.
    Szeretni szóban és tettekben,
    hinni, remélni szüntelen.
    Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
    hogy emléked hibátlan legyen.

    Most visszarepülök gondolatban
    gyermeki önmagamba újra…
    látom, amint jancsi-kályha mellett
    anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
    Hársfa teát tölt poharamba –
    „Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
    Átmelegedett a testem, valóban
    s én azt hittem a tea tette azt.

    Ma már tudom, tőle volt meleg.
    Ölelés, szeretet, gondoskodás
    ezek voltak, mitől az a „jó”
    a testem és a lelkem járta át.
    Ez adta azt a boldog érzést,
    mi ma is rám tör, ha a múltba
    révedek.
    Hiánya – így advent idejében –
    fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

    Emlékszem a finom illatokra,
    ami a konyhát járta át,
    mikor sült a finom mézes,
    és a lágyan foszló mákos kalács.
    Arca piros volt az izgalomtól,
    mikor a szobába engedett,
    csilingelt egy üvegpohár szélén:
    „Itt az Angyalka! Megjelent!”

    Futottunk mind a fenyő köré,
    ámultunk, örültünk nagyon.
    Ezt a boldog érzést fiaimnak
    minden karácsonykor átadom.
    Már negyedszer töltjük el nélküle
    a karácsony szent ünnepét,
    de lelkemben ott mosolyog képe,
    ahogy átöleli hét kisgyermekét.

    Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
    ha gyertyafényben rá emlékezünk
    s tudom – onnan fentről ő is nézi:
    Ugye mindenkit szeretünk?
    Jusson szép szóból bárkinek!
    Simogató, ölelő kezekből,
    mosolytól csillogó szemekből
    áradó tűz gyújtson fényeket!

    Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
    áhítat járja át a lelkeket!
    A szeretetet, mit tőle tanultunk
    naponta adjuk át mindenkinek.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket