Keresztfán halál meg szerelmes Jésusom
Hogy nékem is légyen keresztre vágjásom
Tégedet követvén kereszt legyen sorsom
’S békességes tűrésbe megmaradásom
O szerelmes Jésus szívemnek öröme
Adgyad hogy csak hozzád lángaljon szerelme
’Szívemnek ’s ne legjen nehez semmi terhe
Az keresztnek rajta hogy el ne visellje
Örömöst éretted ’s terhétől ne félljen
Melj által Ur Jesus szerelmedben élljen
Kereszt nehéz voltátul o ne rettegjen
Tsak egyedűl téged szeretvén tisztelljen.
Forrás: Arcanum
Piros rózsa bóltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha el érem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jól-tévő álom.
Ugy is ha vólt víg életem
Rozsák! néktek köszönhetem
S homályos árnyéktoknak!
Most is éltem vége felé
Ha mindenbe únok belé
Örvendek látástoknak.
Rózsák! mellyeket szeretek
Nyúgodjon porom köztetek
Ha el takaríttatom
Árnyéktok nyúgodalmába
Álljon sírhalmom magába
E végső akaratom.
Forrás: Arcanum
Izenget már valahára
A párosság istene,
Hogy már az ember ágyára
Egy emberné illene.
Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó,
Házasodni kellene.
Már a nádat elvetettem,
Melyen véled, hajdani
Gyermekkorunkban, szerettem
Fel s alá lovaglani.
Alkudni kén a lyányokkal,
Akik szótalan bábjokkal
Elúntak már játszani.
Érzem, hogy egy nagy hízakja
Van szívemnek félfelől;
De ki lesz, aki bérakja
Azt a hízakot belől?
Több leány van, mint pillangó,
Válogathatni, de bangó,
Aki nézgél csak elől.
Egynek tetszik szép formája,
Másnak deli termete,
Annak mézes-mázos szája,
Ennek jó természete.
Én is közlöm hát, barátom,
Milyen lesz az én sajátom
Erkőlcse s tekintete.
Forrás: Arcanum
Miért rettegsz kebelemben,
Miért, kedves leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?
Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszegő csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.
Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, midőn már e kegyes
Szív csak akadozva vér.
Halld, melly édesen csatináz
A völgy zengő csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!
Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmulnak.
Forrás:Arkanum
Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Lúna szemérmes képe.
Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyúgodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.
Forrás: Arcanum
Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.
Hozd alá a fáradt szemnek
Kivánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.
Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.
Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.
Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én Egyetlenem,
Kiért hervadok.
Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.
Forrás: Arcanum
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!
Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:
Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?
Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.
Forrás: Arcanum
(Népdalok-sorozat)
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még szülőföldem!
Azt kérdezem a felhőktől,
Azt a suttogó szellőktől.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak;
Árván élek bús szívemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
Hej, tőled be távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.
Forrás: Arcanum
(Népdalok-sorozat)
Messze fénylik a Balaton,
És engemet partjához von:
Immár tudom, miért fénylett,
Mert szép Rózsám bele nézett.
Hej szép Rózsám! tekints rám is!
Hadd derüljön bús szívem is:
Olyan az, mint a Balaton,
Ha felette szélvész vagyon.
Forrás: Arcanum
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém!
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet.
Kedvtelve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a világi bánatok nem
Vérzik bús szívemet;
Hol még egyszer víg napjaimnak
Képét szemlélhetem,
Még egyszer eltűnt örömeimnek
Tépem virágait.
Mint rémlik előttem Biharnak
Képe homályoson,
Hol hívs szüléknek karja közt a
Gondot nem esmerém!
Mint rémlenek Erdély szerencsés,
Szerencsés halmai,
Hol szép Lottimnak karja közt a
Búkat nem kóstolám!
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém,
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet!
A felhők közül nyájasan süt
A hold fejem felett,
Ott a sírhalmokon nyugtatja
Szelíd tekintetét.
Sírhalmok! ah, keserves érzés
Vérzi bús szívemet,
Ti fedtétek mély boltotokba
Szüléim testeket!
Sírhalmok! a ti kebletekbe
Sorvad szép Lottim is,
Mint a virág, amely felette
Sírjának hervadoz.
Testvére a bús bánatoknak,
Ne jőj, ne jőj felém,
S zajos tengerén álmaidnak
Ne hányjad lelkemet!
Irtózva, csaknem elmerülve
Hánykódom abban én,
Kopár szirtokra vet ki a hab,
Hol bú vérzi szívem;
Hol még egyszer bús napjaimnak
Képét szemlélem én,
Még egyszer elmúlt bánatimnak
Sírom vérkönnyeit.
Forrás: Arcanum
